DANUVIA: Szabó II László

Ocskay Zoltán:

Szabó II László

1934.11.04. - 2020.05.16.

Életének 86. évében május 16-án szívroham következtében meghalt Szabó II László, minden idők legsokoldalúbb, legkiemelkedőbb magyar motorversenyzője. Összesen 20 egyéni magyar (országos) bajnoki cím, egy csapatbajnoki cím és egy Budapest-bajnoki cím tartozik eredménylistájához. A 20 országos bajnokságból 14 a gyorsasági, 4 a motokrossz, 2 az enduro szakágban született.

Számos nemzetközi versenyen aratott győzelmet. Kiemelkedő az Adria GP-n Opatijában elért három első helye (1962, 1967, 1968, az 1962. évi Csehszlovák GP-n, az 1969-ben rendezett Osztrák TT-n és az 1971-ben a Nürburgringen elért dupla kategóriagyőzelme.

Szabó II László életében legenda lett. Ő volt a magyar motorkerékpársport igazi virtuóza, aki sorozatban tudott bajnokságot nyerni terepen és pályán, aki a hortobágyi tanyáról eljutott a világbajnokságra, akit respektált minden versenytársa, függetlenül attól, hogy a Népligetben vagy a Assenben találkozott vele.

Beletartozott abba a sportolói körbe, akik a magyar közönség kedvencei lettek a hatvanas években. Egyike volt azoknak a magyar sportolóknak, akik megállták helyüket a világnagyságokkal szemben.

A magyar motorsport és a rajongók számára ő volt a „Szabókettő”, aki ragadványnevét azért kapta, mert amikor 1954-ben megkezdte fantasztikusan sikeres pályáját, volt már egy Szabó László, az ugyancsak kiváló „Kuksi”. Érdekes párhuzam, hogy mindketten fél szemmel versenyeztek, csakhogy míg „Szabókettő” születési rendellenességként nem látott jól, Szabó I. balesetben veszítette el fél szemét.

Szabó II László a Hortobágy szélén, Bagotán született, édesapja kerékgyártóként kereste a kenyérre valót. 1949-ben a család Budapestre költözött, Laci pedig ipari tanuló lett. Az iskolások az Elnök utcai Tefu-telepen dolgoztak, és a Tefunak volt motorsport-szakosztálya is. Innen egyenes út vezetett a versenyzéshez.

Szabó II László nem egyszerűen versenyző volt, hanem megszállott versenyző. Ez sikereinek titka. Hajdani danuviás munkatársai felidézték, hogy képes volt a gyárban tartott versenymotorján egész nap versenypózban kuporogni, hogy a teste megszokja ezt a helyzetet, és eddze magát. Erősítette a kezét, az ujjait. Ha nem volt más lehetőség, akkor pénzérmével gyakorolt. Elengedte, elkapta, hogy a reflexeit javítsa. Máskor a bukósisakjába súlyt helyezett, és így motorozta körbe a Balatont, hogy erősítse nyakizmait. Mert abban az időben egy versenyző gyakran indult három kategóriában egy nap, s minden alkalom egy-egy órát jelentett összegörnyedve.

Két évvel a pályakezdés után, 1956-ban három bajnoki címet szerzett, ő lett a legjobb a 125-ös gyorsasági, terepgyorsasági (krossz) és túra kategóriában is. Az utolsó túrabajnoki fordulóban a legnagyobb vetélytársa, Gál László motorjából elfolyt a benzin, nem tudott továbbmenni. Szabó II László segítette ki.

Az ötvenes évek végén az egész magyar élmezőny, köztük ő is – MZ-re ült át. Ezzel a márkával aratta a legnagyobb sikereit, amiben fontos része volt az arany kezű szerelőnek, Szöllősi Zsigmondnak, no meg Szabó II legendás akaraterejének. Emlékezetes eset, amikor Opatijában 1958-ben egy féktávon összeakadt a cseh Malina CZ-jével, és letört az MZ egyik lábtartója, s ezzel együtt megszűnt a hátsó fék. A lábtartót az ölébe téve folytatta a futamot, és végül a hatodik helyen ért célba.

1961-ben ülhetett először gyári felkészítésű MZ-re. Ekkor bebizonyosodott különleges talentuma, de sajnos az is, hogy a keletnémet motorok ugyan gyorsak, ám nem eléggé megbízhatóak. Ennek ellenére a brnói világbajnoki futamon a gyári Honda mögötti második helye nagyszerű sikernek számított. 1962-ben a Honda szerződést ajánlott neki, de az akkori politikai viszonyok között ez nem érdem, hanem bűn lett a sportvezetés szemében.

Nem adta fel, visszatért a krosszpályákra is, és közben uralta a hazai versenyeket a gyorsasági kis kategóriában, 1965-ben gyorsasági és krosszbajnok, 1968-ban, 1970-ben és 1971-ben 125-ös és 250-s kategóriabajnok gyorsaságiban. Ő lett a magyar motorsport első igazi sztárja. A népligeti versenyek előtt mindig alapkérdés volt sokak számára, hogy Szabó II indul vagy sem.

És nemcsak Magyarországon lett az első számú menő, ő volt az, akit sokáig Magyarországgal azonosítottak a motorsportban. Húsz éven át küzdött, gyakran reménytelen helyzetből indulva. És micsoda sikerei voltak! Két futamgyőzelem egy napon a Nürburgringen, a motorsport szentélyében, a világ talán legveszélyesebb versenypályáján. A 350-es Yamahával a második kör után már körrekorddal vezette a mezőnyt márkatársa, Jarno Saarinen előtt, és győzött, megismételve az előző napon 250-es Yamahával elért sikerét.

Noha csak fél szemmel látott jól, az a fél szem is elég volt, hogy minden pályát néhány kör alatt kiismerjen. Felbecsülhetetlen érték egy motorversenyző számára, főleg az olyan hosszú és összetett pályákon, mint a Nürburgring vagy a Man-sziget.

Amikor 1972-ben egy közúti baleset során – utas volt a vétlen autóban – súlyosan megsérült, a felgyógyulás után, visszavonulva, az utánpótlással foglalkozott, edzőként segítve Kiss Lászlót, Kamrás Károly, Balogi Zoltánt, Gyurászik Lászlót. Később fiát, Szabó Attilát támogatta versenyzői karrierje, majd vállalkozása dolgaiban.

Nem mulasztotta el segíteni régi motoros társait, kiállt értük és a motorsportért minden lehetséges alkalommal. Fontos támasza és szervezője volt a régi motorversenyzők mind népszerűbb összejöveteleinek. Arra is gondja volt, hogy emlékei megmaradjanak az utókor számára, sportpályafutásának története 2013-ban jelent meg nyomtatásban.

Amíg egyre romló látása ellenére motorra tudott ülni, égett benne a tűz. Utoljára talán 2008-ban versenyzett egy Spában rendezett nosztalgiafutamon. A régi idők harcosai többnyire öregurasan berregtek körbe, hogy közben élvezhessék a nézők tapsait, majd megérkezett egy Yamaha 350-es a spái célegyenesbe, amelynek a motorja jól hallhatóan a piros vonalig forgatva sivított, villámként süvített el a nagy lelátó előtt, hogy csattanós visszaváltásokkal támogatott fékezéssel az utolsó pillanatban beessen a derékszögkanyarba. Kell-e mondani, hogy a „mi Lacink” volt, aki nem tudott leszokni a sebesség élvezetéről.

Azt, hogy miben rejlettek Szabó II László értékei, talán az egykori versenyzőtárs, a háromszoros világbajnok Luigi Taveri fogalmazta meg a legjobban.

„Sok kiváló versenyzővel találkoztam pályafutásom során, de bizonnyal mondhatom, hogy Szabó László volt az egyik legelszántabb harcos közöttük. Első világbajnoki címemet nem mellékesen annak köszönhetem, hogy 1962-ben győzni tudtam a Sachsenringen Szabó László előtt. Ha nem megy tönkre Szabó MZ-je a cél előtt pár száz méterrel, kétségtelenül az övé lett volna a dicsőség, és bizonyosan az egész karrierje másként alakul.

Sajnos ő nem kaphatta meg azokat a lehetőségeket, amelyeket tudása alapján megérdemelt volna. Ha ő is Hondán versenyezhetett volna, talán néhány világbajnoki címmel szegényebb lennék. De azt hiszem, így is kivételes pályafutást mondhat magáénak, mert egy kicsi és szegény országból érkezve, sok nehézséggel megküzdve méltón képviselte büszke nemzetét.”