Kis motorral nagy kalandok: a Bus házaspár és a többiek

Ez a fejezet a Bus házaspárnak állít örök emléket, akik Danuviájukkal "hosszú utakat jártak be, az Északi-Jeges-tengertől a Földközi tengerig, az Atlanti óceántól KisÁzsiáig, végtelen rónákon, magas hegyeken, kicsiny falvakban, óriási városokban!"

1965-ben az  első nagyobb túrájuk Londonig vezetett.

Az útvonal Ausztria – Olaszország – Franciaország – Anglia – Franciaország – NSZK – Ausztria – Magyarország tájain 5200km-t ölelt át.
Szövegforrás: Autó-Motor 1965
fotók: Bus László - az unoka - 


Bus Antal, az akkor 46 éves mezőgazdász úgy határozott, hogy élete párjával szabadságát Európa országútjain tölti, - motorkerékpáron. És mert az elmúlt évek tapasztalatából jól tudták, hogy a sok poggyász miatt milyen rossz szóló motoron a hosszú túra, utánfutót kötöttek a motorhoz.
  Az ország határáig vonat vitte az utánfutót, és csak onnan teljesíthette hivatását ez a derék egykerekű, amelyről vidéki olvasónk több fényképet is készített Európa különböző országaiban.






Jók lesznek ezek a képek arra is, hogy nagypapa korában elmondhassa: egykor milyen merész vállalkozás volt, egy 125 kcm-es motorkerékpárral utánfutót vontatva végigbarangolni a nagymamával a fél kontinenst, 


 




sőt, átkelve a csatornán, bemerészkedni Anglia – és London! – baloldali közlekedési labirintusába.




  Az elhasznált keverék mennyisége 165 liter, azaz 100km-re 3.15 liter. Az elszenvedett műszaki hibák: km-óra spirálszakadás, kipufogódob-eltömődés, az utánfutó gumijának defektje (a tömlő foltja elengedett a hőségben), a hátsó teleszkóp elvesztette az olajat.
A magyar gyártmányú 175-ös gyertyát Lille-ben kicserélte egy Championra, de 1500km után visszacsavarta a magyar gyertyát, mert az jobbnak bizonyult. Még egy megállapítást tett – a sovinizmus gyanúját kizárva. Az utánfutón egy használt 3,00x4 colos Aero Cordatic volt, amelyet alaposan „meggyalogolt”, mert nem vette észre a defektet. (Helyenként vászonig kopott a köpeny, mire megállt.) Ez Franciaországban történt. Leakasztotta az utánfutót, és szólóban berobogott az első faluba, ahol vásárolt egy azonos méretű Continental köpenyt és tömlőt. Ezzel a német gyártmányú, könnyű kivitelű gumival 2000 km-t tett meg, de mert ez elkopott, visszaszerelte az öreg Cordaticot – és a hátralévő 1800 km-t azzal kerekezte le.

Az utánfutó önsúlya 25kg, a benne szállított csomagok 40 kilót nyomtak. A Danuviára, amely indulásnál 5000 km-es múltra tekintett vissza, mintegy 140 kilónyi terhelés esett. Miután úti programjukat úgy állították össze, hogy soha ne kelljen rohanniuk, menetsebességük 50 km körül mozgott. És mert olvasónk a motor mellett nagyon szereti a szép tájat, és ezzel összefüggésben a fényképezőgépet, nem is nagyon sietett, mert a száguldó ember nem veszi észre a szépet. Ennek bizonyságául 360 színes felvételt, diát készített útjáról.
  A legsűrűbb forgalomban is a legnagyobb biztonsággal közlekedett az utánfutóval, nem is szólva a kényelemről. Ha betértek valahova enni vagy inni, nem kellett lesni a csomagjaikat, hiszen azok a lezárt utánfutóban nem ingerelték bűnre, az arra hajlamosakat.
A hegyekben is jól bírta a terhelést a Danuvia, pedig 17%-os lejtőkkel is meg kellett birkóznia. Igaz, gazdája gyakran kapcsolta az egyes fokozatot, no de az Alpok meredek hágóiról volt szó. Napi teljesítményük 150 és 350 km. között váltakozott.
Arra a kérdésre, hogy azonos körülmények között vállalkozna-e még egyszer ilyen útra, csak egy szóval válaszolt: „Holnap!”

2. túra Északi fok
Indulás időpontja:1968.06.29.
33 nap - 8633km.
AM 1968




Hogyan kezdődött? Mikor feleségemmel - 1965-ben - az olasz-francia-angol motoros utat terveztük, ami 5200km. volt, a kisebbik fiam megkérdezte, hogyha ezen túl leszünk: hová megyünk? Azonnal feleltünk: Skandináviába. Nordkappra, az Északi-fokra. Mikor hazaértünk Angliából, az AM interjúja során a kérdés az volt: "Azonos körülmények között vállalkoznánk-e még egyszer ilyen útra?" Gondolkodás nélkül válaszoltuk: "Akár holnap is".
Ez a "holnap" már a múlté, mert ezen a nyáron teljesült a vágyunk, megvalósíthattuk a Nagy Északi Túrát.
Hogy érdemes volt-e, ítéljék meg önök.


Gyávaságom története


Telefonon kértem tájékoztatást az Autóklubtól a svédországi XXIX. Nemzetközi Kemping-találkozóról. Felírták a nevem, címem, majd meghívtak a találkozóval kapcsolatos technikai megbeszélésre. Örömmel mentünk el – zsebünkben a már meglévő útlevéllel, és a 70 dolláros valutaígérettel. Az Autóklub előadótermében mintegy 100-150 főnyi érdeklődő gyűlt össze. Egy hölgy nyitotta meg a megbeszélést, és azt kérdezte, hogy kinek, milyen útlevele van, s főként, hogy milyen márkájú kocsival vesznek részt a találkozón, mert így csoportosítanák a túrát.
A szólítottak hangosan jelentkeztek: Wartburg, Moszkvics, Trabant, 850-es Fiat, 1500-as Simca, dicsekedett a következő, Mercedes, kontrázott egy másik, - és ez már valami! Kérdem én Önöket, lett volna bátorságuk ilyen körülmények között azt mondani, hogy 125-ös Danuvia? (!)
Ez az én gyávaságom rövid, de hiteles története. Az Autóklubtól pedig ezennel bocsánatot kérek, hogy nem velük, hanem önállóan mentünk, - igaz ugyan, hogy a találkozón idő hiányában nem vehettünk részt, de a városon (Norrköping), ahol rendezték a találkozót, keresztülutaztunk.
Ezek után kezdődjék a beszámoló.


A Magyar Nemzeti Bank meghallgatta valutakérelmünket, majd megkaptuk az útleveleket is. Kezdődhet az izgalom. Felszerelések kiegészítése, csomagolás, technikai kérdések megoldása, útikönyvek és térképek tanulmányozása, meteorológiai adatok megismerése. A rendelkezésre álló pénz beosztása, hajójáratok menetrendjének beszerzése, és sok minden más. Itt kell köszönetet mondani Pantó Dénes bányamérnöknek, aki1967-ben algériai tartózkodása alatt értesült az AM-ből, hogy milyen túrát szervezünk, és levélben keresett fel, hogy segítségünkre legyen az előkészületekben. (Megjegyzem, hogy sokan mások is felkerestek és szerettek volna csatlakozni hozzánk.) Ugyanis 1966-ban ő a feleségével egy Trabanton tette meg nagyjából az általunk tervezett utat. Nagy kocsik – Simcák, Mercedesek, Fiatok – emeljétek meg tanksapkátokat minden Trabant előtt, hátha „Ő” volt az. Mi tudjuk, hogy milyen teljesítmény volt. Programunkat is Pantó Dénesék segítségével állítottuk össze, akik időközben visszatértek hivatalos útjukról. Köszönjük nekik.


Az 1965-ös európai utunk alatt sokat tapasztaltunk, és mindezt felhasználtuk az előkészítés során. A motorban már 30 ezer km volt, főjavítás nélkül. Első gyűrűt 22000 km-nél cseréltem. Új gumik kerültek a kerekekre, s ezekkel mintegy 2500 km-t motoroztam. Új lánc- és fogaskereket is beszereztem: 14-est a 16-os helyére – a várható sok magas hegyi út leküzdése miatt. Kisegítő lábkuplungkart is hegesztettem, s mint érdekességet egy Simson Schwalbe karburátort tettem fel, a torkot megfelelően felfúrtam. Szerszámkészlet, tartalékgumi, gyújtótekercs és sok minden más egészítette ki a felszerelést.



Részletes térképet kaptunk a Shell Touring Szolgálattól, és úgy éreztük, hogy a körülményekhez képest jól és célszerűen szereltük fel magunkat. És végül az indulás napja: június 29.
„ Na, rúgja be a kecskét, és induljon” – kedveskedett a vámtiszt a határon. Nem szóltunk, csak gázt adtunk a motornak, és megkezdtük a 33 napos vándorutunkat. A Vág völgyén haladtunk felfelé. A második nap a gumidefektek jegyében zajlott le. Nem sokkal Trencsén után a hátsó kerék lehelte ki a lelkét. Tudomásul vettük, és a gyerekek, sőt a felnőttek szórakozására, gumit cseréltünk. Egy kis horzsolás mutatkozott a belsőn, ez volt az ok – gondoltuk. Tovább a Kárpátokon keresztül, - de a Jablonkai-hágó után ismét sóhajtott a hátsó kerék, és ismét szereltünk. Hasonló horzsolást tapasztaltunk. Ez már több a soknál, - a köpenyt jobban átvizsgálva megállapítottuk, hogy az egyébként hibátlan, 90-95%-os futófelületű gumit az indulás előtt egy kis felületi gumisérülés miatt vulkanizáltattam, ennek a belső foltja a széleken elvált, s ez okozta a dörzsölést és a hibát.
A foltot radikálisan kiszereltem, alatta hibátlan volt a vászon. Összeszereltem, majd biztonságból, a kisebb terhelés miatt, előre tettem ezt a kereket. Most már vígan gurultunk Opole felé, ahol át akartunk kelni a cseh-lengyel határon, de tévedtünk, nem volt átkelőhely.
Most hová?
– Visszafelé?
– Azt nem! Előre Hradec Kralovenak – hegyeken, hágókon keresztül, a csodálatosan szép sziléziai fennsíkon. Hogy ez 200 km-es többlet utat jelentett, az igaz, de megérte. A benzin utolsó cseppjeivel értünk Nachodba. Másnap Lengyelország nyugati határán haladtunk, az Odera-menti Frankfurtig. A lengyel-német határon Hungarocamion várt határkezelésre, a „pilóták” meglátva csodálatos járművünket, megkérdezték, hogy bírja a Danuvia? Mit mondhattunk: kitűnően! S elmondtuk, hogy hasonló szereléssel három évvel ezelőtt Olaszországon, Franciaországon keresztül, Angliában voltunk.
„ Hát Önök voltak azok?” – kérdezték, és szinte régi ismerősként köszöntöttek bennünket.
Ők, a hosszú országutak vándorai megértették vállalkozásunk nehézségeit. Még egy búcsúdudálás, és máris továbbgurultunk Sassnitz felé. Sietős az utunk, mert késésben vagyunk, de ez nem akadályoz bennünket abban, hogy ne álljunk meg mindenütt, ahol érdemes. Jókor érkeztünk, a hajó minta csak minket várt volna. Begördültünk, felhúzta hídját, és szelíd remegéssel elindult Trelleborg felé.


Svédország


A narancsszínű utcai lámpák fényei (ködös időben megfelelőbbek) és egy magas, szakállas, mosolygós vámtiszt fogadott bennünket. Úticélunk után érdeklődött.
– Turizmus – adtuk meg a választ, és megértően tekintett csomagjainkra.
„Spirituszt” (pálinkát) hoztunk-e magunkkal? – kérdezte. (Svédországba ugyanis tilos pálinkát bevinni!) Töredelmesen bevallottuk, hogy egy kis üveg Hubertus konyak van a birtokunkban.
„Az a motorhoz szükséges?” – kérdezte nagy komolyággal.
Természetesen – válaszoltuk készségesen – ez egy ilyen motor.
Akkor rendben van, és már vámkezelve voltunk.
Este 11 óra! A kemping sorompója leeresztve. Besétáltam és megkérdeztem, hogy lehet bejönni. – Fel kell emelni a sorompót – volt a válasz. – Reggel jön a táborkezelő, és majd akkor tessék elszámolni…”
Ez a svéd kemping-házirend. Borult időben, néhány esőcsepp köszöntésével kezdtük meg skandináviai utunkat. Irány: Lund, nevezetessége a XI. században épült Dómja és a templom órajátéka.
Délután az utánfutó gumiköpenyétől búcsúztunk el, fájó szívvel – teljesen elkopott és bizony a belső is kilyukadt. Ezzel a köpennyel Londontól Budapestig és majdnem Jönköpingig futottunk, mintegy 3500 km-t. Még nem tudtuk, mi vár ránk, hogy még négy kis gumit fogunk elkoptatni.
  Az éjszakát egy kedves kis tó partján töltöttük. A svéd íratlan törvény szerint éjszakázó helyhez és vízhez mindenkinek joga van. Minden be nem kerített helyen szabadon lehet táborozni.




Jönköping öreg városházát, szökőkútját és 900 éves Krisztián-templomát csodáltuk meg. Kitűnő időben, a Balatonnál kétszer nagyobb Vattern-tó sziklás partján gurultunk észak felé. Az utakon minduntalan olyan gépkocsikkal találkoztunk, amelyek fényes nappal is égették lámpájukat. Először azt hittük, hogy véletlenül maradtak égve. De, mint később megtudtuk, egy elterjedőben lévő szokásról van szó, ami a jobb oldali közlekedés bevezetésekor kötelező is volt, azért, hogy a szembejövő kocsik előzését jobban észre lehessen venni. Ez igen jó, mert eléggé feltűnő.
  Elhagyva a tó partját, Rökk községben Skandinávia egyik nevezetességét tekinthettük meg: a világ legnagyobb runa-írásos kőlapját. A mintegy 3 méter magas, nagyjából tégla alakú kő minden oldalát az ősi, 2500-3000 éves, rovásírás-szerű runa-írás borítja.
Linköping nevezetessége a Dóm, amely egyike a legnagyobbaknak Skandináviában. A Skansen régi faházaiban kézműves iparművészeti tárgyakat lehet megtekinteni és vásárolni, ha pénz van hozzá. Fűszerüzletében a régi bolti eszközök és áruk között találhatók és vásárolhatók. Postahivatala is a múlt századot idézi.
  Erdős, dombos vidéken, kitűnő országúton haladunk. Minden 500-1000 méteren pihenőhely – és kivétel nélkül mindenütt vaslemez-keretre erősített papírzsákok a hulladék, szemét tárolására. Ezek a szeméttartó edények, papírzsákok a legészakibb pontig megtalálhatók minden skandináv államban. A tisztaság és a rend tökéletes jeleként. Nagyon ritkán találkozunk közlekedési rendőrrel, aki teljesen bőrbe öltözötten, arcán védő sisakkal, rádióval felszerelt 500-as BMW szóló motoron járja az utat.
Vasteras Stadionjában tartották meg nemrég a Műkorcsolya EB-t, majd a Birkózó EB-t. Városi könyvtárának nagytermét gyönyörű freskó díszíti, s mint megtudtuk, a könyvek között mintegy 3-4000 magyar nyelvű is található. A régi városrész romantikus kis faházait művészek, írók, festők, szobrászok lakják, szinte művésztelepnek is beillik.
Alig 120 kilométer az út Stockholmig; ott hidak, felül- és aluljárók rendszere teszi próbára közlekedési és tájékozódási képességünket. 




De azért rövid tájékozódás után eljutottunk egy nyugalmas kempingbe. Stockholmban találkoztunk először a „Turista pilótával”. A benzinkutakat üzemben tartó Texaco cég csinos, fiatal, egyenruhás leányalkalmazottai gyors kis robogójukon pilótaként vezetik a tévelygő idegent – teljesen díjmentesen – a nagyváros rengetegében, vagy azon keresztül. 




Forgalomirányító rendőr szinte nem is létezik; automatikus lámpák irányítanak – és mindenki szót fogad ezeknek a lámpáknak. A főútvonal gyalogátkelőhelyeinél ugyancsak jelzőlámpák biztosítanak szabad utat a gépjárműveknek, de a gyalogos egy gombnyomással megállíthatja a forgalmat, és rövid időre szabaddá teheti maga részére az utat.
A másfélnapos eső sátorba kényszerített bennünket. Késő délután indultunk a 110 km-re lévő Kappalskar kikötőjébe, ahonnan este 10 órakor rajtolt a hajó Finnország felé. Stockholmból is indulhattunk volna, de lényegesen drágábban; takarékosan kell bánni a valutával.
Szinte utolsónak érkezünk a hajóhoz. Itt becsülték le először a motorunkat. És mi nem haragudtunk meg érte! Így történt:
Egy kis irodahelyiségben vámtisztek ültek és beszélgettek.
Finnországba szeretnék utazni – mondom.
És mi akadálya van? – kérdezték vissza.
Hát szeretném a papírjaimat és csomagjaimat vámkezeltetni.
Miért, van vámkezelnivalója? – érdeklődött az egyik.
Tudtommal nincsen – feleltem.
Hát akkor csak tessék felmenni a hajóra – volt a válasz, de a hangsúly azt mondotta, minek zavar bennünket, mikor olyan jól beszélgettünk. Kissé zavartan távoztam a jegypénztárhoz. Kérek két jegyet, és egyet a motorkerékpárhoz.
Mi? Motorkerékpár?
Igen – mondom – egy kis motorkerékpár, utánfutóval.
Hm. Motorkerékpár… Hát ezt díjmentesen magával viheti. Csomagként – közölte, s kiadta a két hajójegyet.
Így becsülték le először kézipoggyásznak a mi kis világjáró motorunkat. Nem kellett érte fizetni, hát lehet ezért haragudni? Ugye nem!


Finnország


Hajnalban, a Turku előtti Naantali-ban szálltunk partra. A vámtiszt az irodába irányít – a motorkerékpár nyilvántartása miatt. Adnak egy papírt, és mondják, hogy ha elhagyjuk Finnországot, le kell adni.
Jó – feleltem, és adom az útlevelet, hogy „kezeljék le”.
Nekünk erre nincs szükségünk, volt a válasz.
De nekem igen – feleltem és csak magamban gondoltam tovább, hogy a Nemzeti Bank még képes visszakérni a valutát, mert nem tudom igazolni, hogy Finnországban is jártam.
Tágra nyílt szemmel furcsállotta a dolgot, de lepecsételte az útlevelet.
Az épület előtt csinos Shell-egyenruhás leány fogadott, a Shell Touring Service megbízottjaként, és kívánságra német, angol és francia nyelven adott tájékoztatást az utazókat érdeklő dolgokról. Valamint ellátott prospektusokkal. Turku – Finnország régi fővárosa. Öreg vára, 1200-ban épült dómja, kézművesipari múzeuma – Skansenja – látnivalókban igen gazdag. Innen Helsinki 170 km. Egy kellemes délutáni motoros út lenne, ha a gyújtás időnként nem akadozna. De csak induláskor. Azért simán elértük a kemping bejáratát. Itt becsülték le másodszor motorunkat.
A bejárati falhoz álltunk szépen, és közöltük, hogy Magyarországról jöttünk, itt szándékozunk éjszakázni. Lehet – felelték – s rövid tanakodás után kijelentették, hogy mi fizetünk egy-egy márkát a táborozásért, a motorért nem kell fizetni, az csomag. Hát nem aranyosak!
S ezek után a helsinki kempingben a különböző márkájú autócsodák közé parkoltunk kis Danuviánkkal. Motorunkra ez semmi hatással nem volt, mert a gyújtást azért meg kellett igazítani. A megszakító égett be, de még használható volt, nem cseréltem ki.
Városnézés – Parlament – Vasútállomás – Olimpiai Stadion – Dóm – Piactér – erre futotta rövid időnkből. Fényképezés mindenütt.




   Irány: észak. Lahti – Jivaskyla – hogy csak a városneveket említsük. Jivaskyla-tól 100 km-re az utánfutó abroncsa ismét vászonig kopott. Fájó szívvel cseréltük le. Ez a gumi azonos gyártmányú- és minőségű volt, mint az előző, amivel 3500 kilométert tettünk meg, de a kíméletlen svéd és főként finn utak csak 1100 km-t engedélyeztek neki. Ezek az utak fél diónyi nagyságú éles gránitzúzalékkal vannak borítva, s az út felületére hengerelve. A zúzalék élei 4-6 mm-re kiállnak. Az úttest sima, de felülete rendkívül élesen érdes. Kitűnően lehet haladni rajta, nagy sebességgel (már akinek van lóereje hozzá), csúszásmentesen lehet fékezni. De ezért fizetni kell – gumival. Aggódva figyeltük nagy köpenyeinket is, alaposan kopnak. Sebaj – tovább előre.




Az első rénszarvasokkal Rovaniemi előtt találkoztunk. Az úton ballagtak keresztűl, mit sem törődve a nagy forgalommal, békésen legelésztek az út menti erdőben.
Rovaniemi modern város a Sarkkörön. A finnországi Lappföld fővárosa 25000 lakossal. 1929-ben alapították, a második világháborúban nagyrészt elpusztult, s a híres finn építész, Alvaro Aalto terveu szerint építették újjá. Rendkívül nagy az idegenforgalma. Ennek az érdekében zajlik minden. Az információs irodában fiatal lány tájékoztat a látnivalókról, és örömmel jegyzi be füzetébe, hogy idén mi vagyunk az elsők Magyarországról. Bár „testvérek” vagyunk – állapította meg – de egymás nyelvét nem értjük. Valóban sokkal nehezebb dolgunk volt, mint Svédországban.
   Irány: a Sarkkör. A várostól 8 km-re húzódik. Ettől a vonaltól északra évente egyszer nem bukik a horizont alá a nap, és egyszer 24 órán át a horizont alatt marad. Érdekes és izgalmas részünkre. A városban este 10-11 órakor világos van, az utcákon nappali forgalom, s a 10-12 éves gyerekek is még kinn játszanak.


A sarkkörön az út mentén nagy benzinkút, szemben vele földszintes faház, előtte két árbócon a finn nemzeti zászlót lobogtatja a szél. Tábla jelzi, hogy itt húzódik a sarkkör. Benn az épületben forog az idegen, és vásárolja az emléktárgyakat.


A posta különleges sarkköri bélyegzőt használ. Akinek nem sikerült rénszarvast fényképezni az úton, annak rendelkezésére áll néhány – a karámban. Egy-két kunyhó és használati eszköz a lapp nép életéből ad ízelítőt.
  Fényképezzük magunkat – mi sem vagyunk jobbak a többi turistánál.
Elhatározzuk, hogy tovább megyünk Nordkapp felé. Alig 40 km-es út után „megszitált” alattunk a hátsó kerék, jelezve, hogy neki elég volt. Szerelünk, - szelepszakadás! – de még ennél is szomorúbb látvány a külső gumi állapota. Teljesen sima, futófelület nélkül. Sajnos ezzel nem jutunk Nordkappra. Bánatosan szereljük be a tartalék belső gumit. Mit tegyünk, vissza kell fordulni! El vagyunk keseredve. Még az utánfutó kerekét is megfordítjuk, mert féloldalasra kopott, most már kopjon a másik fele is. Szomorúan haladunk keresztül a Sarkkörön. A benzinkútnál érdeklődünk gumi után – nincs. A kezelő készséggel telefonálja végig a lehetséges helyeket, de sehol sincs motorgumi, - késő délután van és minden üzlet zárva. S ráadásul még szombat is!
  Így másnap sem volt remény a gumi beszerzésére. Megint egy nap veszteség. Rossz hangulatban vertünk sátrat a Kemijoki partján, szinte a város közepén, a kempingben.
Reggel 7 órakor szép, napos időre ébredtünk. Teszek-veszek a sátor körül, amikor megszólal valaki. „Jó reggelt kívánok kérem szépen”. – Jó reggelt – válaszolok. Érzem a hangján, hogy nem magyar, bár a kiejtése kitűnőnek mondható. De ezzel ki is merült az idegen magyar tudománya. Mivel „testvérnép” vagyunk, egy harmadik nyelvre fordítjuk a szót, hogy megértsük egymást. Kiderült, hogy kétszer járt már Magyarországon ez a finn erdőmérnök, egyszer átutazóban, s egyszer 10 napig. Elsírjuk bánatunkat. Felajánlja segítségét, nézzünk vele körül a városban, hátha találunk valahol gumit. És a kis Volkswagen máris robogott velünk, benzinkúttól benzinkútig, szerviztől szervizig. Autóhoz minden méretben, de motorkerékpár-gumi semmi. Sebaj, majd holnap. De addig is legyünk a vendégei, mondja finn barátunk. Nem fogadhatjuk el, válaszoltuk, hisz ez is sok, amit eddig tett. Cigarettával és a svéd vámtiszt szerint a Danuviához való „Hubertus”-szal köszönjük meg a kedvességét. Nem engedett – annyi kedves, jó emléke fűződik Magyarországhoz, hogy neki okozunk örömet, ha vendégei leszünk. Legalább viszonozni tudja valakinek egy kissé azt a vendégszeretetet, amit itt kapott. Végül is elfogadtuk meghívását. Az előkelő Pohjanhovi (Északi udvar) szálló turista-éttermében ebédeltünk. A bejárat közelében nagy asztalon 10-12 féle hideg étel volt kirakva, halak, húsok, saláták. Tányért fogtunk és annyit vettünk, amennyit kívántunk, hozzá főtt burgonyát a felszolgálótól kaptunk. Kenyeret, fehéret és barnát, tetszés szerint választhattunk. A megrakott tányérokkal a szépen megterített asztalhoz mentünk. Elfogyasztottuk a hideg ételt, hozzá tejet ittunk, szinte víz helyett, ez a szokás. Akinek még hiányérzete van – a meleg étel előtt -, az még visszasétál a dúsan megrakott hidegpulthoz, és vesz magának a kívánsága szerint. Ezután a felszolgáló hozza a meleg ételt, mi karfiolkrém levest, valamint pörköltszerűen elkészített húst rendeltünk makarónival. Ital szintén kívánság szerint. Végül a számlát hozta a felszolgáló, diszkréten, tányéron szalvéta alatt. Csak a sarka látszott.
Hát a szaunát kipróbáltuk-e már?- szegezte nekünk a kérdést új barátunk.
Nem- vágtuk rá gyorsan -, de nem is kívánjuk. Hosszú úton vagyunk, esetleg rossz hatást vált ki, ami késleltetheti az utunkat.
Az nem létezik! A szauna „élet, erő, egészség” – ez volt a lényege annak, amit mondott. De nem a kemping szaunája, a Kemijoki folyón úszó kis házban, hanem egy rendes szauna, például ami az ő lakásánál van. Menjünk oda szaunázni.
  Ám legyen, adtuk meg magunkat sorunknak és vendéglátónknak. Barátunk egy erdészeti kutatóintézet munkatársa, Helsinki mellett lakik, de a lappföldön dolgozik, 800 km-re otthonától, az erdőségben. Rovaniemibe csak víkendre látogatott be, sok táborozást megért finn sátrával. Már száguldott is velünk a bogárhátú Volkswagen, a mintegy 60 km-re lévő kis erdei ház felé.
  Mélyen benn az erdőségben, egy tóvá kiszélesedő folyócska partján álltunk meg. Nagyon szép faház, mindennel felszerelve – az erdei munkások szállása. Hat-nyolc munkás, egy technikus és vendéglátónk lakja. Néhány lépésre, közvetlenül a folyócska partján, a szauna-ház. Kis napozóterasz, majd előtér után két ajtó, az egyik a vetkőzőfülkébe nyílik, a másik a szauna előtere, egyben mosakodó- helyiség. Innen nyílik a tulajdonképpeni szauna. A mi fogalmaink szerinti gőzfürdő. Előkészítjük a felszerelést, vizet és fát hozunk. Majd a modern zománcos lemezborítású szauna-tűzhely alá papír és fa kerül, és máris lobog a láng. A tűzhely tetején fekete színű, két ököl nagyságú szemcsés kövek, ezeket hevíti a lobogó láng. Egy másik vízmelegítő-kazán alá is tüzet rakunk. Most már két kályha ontja a melegét. A helyiség talán 3x2 méteres. A fal két oldalán a gőzfürdő emeletes polcaihoz hasonló állványzat. A leveles nyírfaágak, csomóba kötve minket várnak. Mi lesz még itt?
Alig fél óra, s házigazdánk kijelentette, megkezdhetjük a „szertartást”. Levetkőztünk és be a forróra hevült kamrába – fel a polcra. Ott volt még csak igazán meleg! S ami ezután jött, az lélegzetelállító forróság volt. Házigazdánk, könnyedén egy merítőkanál meleg vizet loccsantott a tüzes kövekre, s máris egymillió tű szúrja az ember bőrét, és akasztja el a lélegzetet. Elő a nyírfa-virgácsot – megáztatni -, és végigcsapkodni magunkat. Nem mondja ezt a szauna-tanárom, de csinálom utána. Még egy loccsantás a kövekre, újabb millió tű szúrja a bőrünket. Így megy ez néhányszor, szótlanul tűröm. No végre finn barátunk leszáll a magasból, én utána. Kiballagunk a teraszra, majd besétálunk a tóba. Úgy, ahogy vagyunk, fügefalevél nélkül, hiszen itt a füge nem terem meg. Barátunk megmeríti magát a tó vizében (+12-14 fok), én csak lemosakszom. No, most vissza – vezényel a szemével, és én megyek szó nélkül. Be a kamrába – fel a polcra -, loccsantás, tűszúrás, csapkodás – le a polcról, ki a tóba, ez igen, kezd tetszeni a dolog. Kezdem magam jól érezni. Végül bemegyünk az előtérbe, lemosakszunk, szappanozunk, majd magunkra öntjük a meleg vizet a műanyag edényből. Ez a zuhany. Utána ki a teraszra, leülünk a fatuskókra – ismét fügefalevél nélkül – és a ragyogó napsütésben, a sarkkörön 14-16 fokos melegben – az enyhe északi szél szárítja le rólunk a vizet. Egy kis tea és sütemény elfogyasztása után vissza Rovaniemibe.
  Megisszuk a maradék Hubertust és sok-sok „kitos”-t, köszönetet mondunk vendéglátónknak ezért a felejthetetlen napért.




  Másnap reggel korán indultunk gumit vásárolni. Megszabadultunk jó néhány finn márkánktól, de gazdagabbak lettünk két jó gumival. Az üzlet előtti téren mindkét kerék új gumit kapott. Biztonság okáért az utánfutóhoz is vettünk még egy gumit.
Feleségem határozott. „Ne sokat vacakoljunk azzal az 1500 kilométerrel, menjünk a Nordkappra.”
- Igenis – fogadtam szót, és finoman adtam gázt a motornak. Még egyszer a sarkkör – de most már nem állunk meg. Sodankyla: 300 éves fatemplomát nézzük meg. Tovább az Inari tavakhoz, Finnország „hidegsarkához”. Vad, sziklás vidék – nagyon zord -, reménytelen táj, de a maga nemében gyönyörű. A tóparti kempingben találtunk csak táborozásra alkalmas helyet. A kempingdíjba a szúnyogokat is beleszámították. A szúnyogok rendkívül nagyok és végtelenül mohók. Szerencsére finn barátunk ellátott szúnyogok elleni védőkenőccsel, ami hatásosnak mutatkozott, s csak muzsikájukat hallgattuk.
Az Inari lapp-múzeum - lényegében skanzen – rendkívül érdekesen mutatja be a halászó, vadászó és állattartó lapp nép életét.
  A Tana folyó széles vize a határ Norvégia felé. A finn vámtiszt csak ránk tekint és int, hogy tovább. Mi megyünk, ha ez neki elég, nekünk jó. Vagy két kilométer után nyitott határsorompó fogad. Illedelmesen megállunk és várunk. Elfogy a türelmünk - besétálok a házba. Fiatal asszonyka fogad. Mondom, Norvégiába szeretnék menni. Csak tessék egész nyugodtan – válaszolja, és ezzel rendben is lenne a dolog.
Kinn szomorú látvány fogad – ismét az utánfutó kereke tesz bánatossá. Szegény aerocord guminak sem tetszettek a finn utak – 1100 km után „kikészült”. Gumicsere – most már a negyedik, de finn gyártmányú kerékkel futunk.
Futunk? 40 km-es útjavítás következik, tehát csak cammogunk 5-6 cm vastagságú, hengereletlen kőzúzalékban – de nem sokáig. Néhány km után meginog a hátsó kerék – tudjuk, ez mit jelent. Nagy a baj, újabb szelepszakadás – beszerelem az utolsó tartalék-gumit is – nincs több tartalék. Na, majd Russenesben veszünk. Későn érkezünk Russenesbe – mindkét karom nagyon fáj a rettenetes 40km után. Táborozás, és reggel elhatározzuk, hogy motor nélkül megyünk a Nordkappra, mert gumit nem kaptunk, és félünk tartalék-gumi nélkül elindulni a várható rossz útra. Igazunk volt: 3 és fél órás hajóút után Honningsvag kikötőjében szállunk partra. Autóbusszal megyünk ki a 32 km-re lévő sziklaszirtre, Nordkappra.
Szűk hegyi úton kapaszkodik fel a busz. Mély szakadékok felett egy jármű számára van hely, néhol kitérőkkel. Közel egy órát tartott az út.
  Felejthetetlen érzés, végre elértük, 18 napos napos motorozás után Európa éjszaka legészakibb pontját – a Nordkappon állunk. Hatalmas, kopár sziklatömb, de nekünk csodálatosan szép. Lábunk alatt 300 méter mélyen zúg a tenger, a távolban fehéren csillan valami, talán hatalmas jégtömb? – vagy csak fehér hajó?
Inkább jéghegynek hisszük és boldogok vagyunk. Izgatott fényképezés, levelezőlap-írás, és feladás. Itt van a világ legészakibb postahivatala. Az eget borító felhőn csak itt-ott csillan át a nap sugara. De a derengő napsütés, is ajándék ezen a vidéken. Nem vagyunk egyedül. Minden náció megtalálható a nagy forgalomban: a világ népei mintha itt adnának egymásnak találkozót. És kezdünk megérteni valamit. A civilizált emberiség vágyódását a romlatlan és érintetlen természet után. Jönnek autóval és gyalog, kerékpárral és motorral, bár az utolsó kettővel csak igen kevesen – mintha zarándokolnának, hogy eljussanak erre az északi zord pontra. Sok fiatal indul gyalog erre az útra. Gyalog? – autóstoppal. Nagy részük nem jut túl az északi fővárosok vonalánál, de az elszántabbja eléri az Északi fokot.


Érdekesek az országúti ismeretségek is. Nincsen bemutatkozás, a másodszori, harmadszori találkozáskor, úgy 6-700 km után már régi ismerősként üdvözöljük egymást. Egy korzikai fiút – egyetemista – kb. 800 km-es távon több esetben derűs integetéssel üdvözöltünk. Egyébként 12 nap alatt jutottunk fel a Nordkappig. Egy holland házaspár Opel Rekordjával 1200 km-en keresztül „versenyben voltunk”. De sorolhatnám országúti ismerőseinket, sokan voltunk, mind érdekes emberek, kik messziről boldogan integettek nekünk, ha felpakolt kis „kocsinkat” meglátták.
Honnan jöttek? – köszöntek ránk magyarul, a Nordkappon. – Budapestről – válaszoltuk meglepetés nélkül, Pesttől 4000 km-re. 




Tessék csak zörgetni, majd kinyitják…szólt ismét valaki magyarul Russenesben. Nem lepődtünk meg, a világ minden táján beszélnek magyarul, legfeljebb csak kevesen.
Felszedtük a sátrunkat, és most már délnek fordítjuk a kormányt. Hammerfest – a világ legészakibb fekvésű – városi rangú – települése a következő úti célunk. Nemcsak a város érdekel bennünket, hanem az is, hogy bár 100 km-re van, reményünk van arra, hogy itt belső gumit kapunk. Már nincs tartalék belsőnk.
Magasan a hóhatár felett motorozunk és elérjük Norvégia nyugati partvidékének fjord-rengetegét. Az időjárás megfelel a mi kora márciusunknak. Reggel 4-6 fok a hőmérséklet, nappal 15-16 fokra melegszik az idő. Motorozáshoz egy kissé hideg! A nagyobb baj az, hogy az ilyen hőmérséklet mellett huzamosabb motorozásnál az izmok megmerevednek, amit csak a megálláskor veszünk észre. A sátorban viszont kellemes az idő. Mint mindenki más, mi is műanyag-fóliával borítjuk be éjszakára, ez nem engedi lehűlni a sátrat. Még idehaza készítettük el, és a leghasznosabb tanácsnak bizonyult, amit kaptunk.
Hammerfest modern nagyváros képét mutatja; üzletek, üzemek, modern üzletházak. Kikötője nagy forgalmat bonyolít le. Más vonatkozásban is érdekes hely. 1819-ben innen indult ki, mint 0-pontról az a nemzetközi vállalkozás, amelynek célja a föld meridián-körének megmérése volt. Ennek emlékére gránit emlékmű áll a fjord-menti város egyik félszigetén. Sátrunkat ugyancsak nevezetes hely mellett vertük fel. 




Itt található a világ legészakibb fekvésű lombos erdeje; néhány holdnyi csenevész nyírfa akarja bizonyítani életképességét.
Sikerült gumit vennünk, és most már megnyugodva motorozunk, folytatjuk utunkat völgyekben, zord hegyekben, fjordok mentén, sziklába vágott alagutakon.
Boldogan haladunk dél felé, hiszen utunk felén és fő célján túl vagyunk.
Egy kis öböl partmenti sziklatömbjének szélárnyékában, kis fenyvesben sátorozunk. Szomszédunk egy fiatal finn házaspár, másfél-kétéves kislányával. Integetve köszöntjük egymást. Reggel mosakodás, reggeli, csomagolás – és indulás -, azaz indulnánk, de a kétségbeesés vesz rajtunk erőt, amikor észreveszem, hogy a hátsókerék abroncsa a szelepnél eltört és 5-6 mm-re eláll a másiktól. Szinte szólni sem tudunk a rémülettől. Minden valószínűség szerint már az előző nap is néhány km-t így motoroztunk. Természetesen a túlterhelt motornál ezt nehezen lehet észrevenni. Gyorsan leszerelünk. A finnek nézik, hogy mi történhetett velünk. Nemsokára meg is tudják. Odamegyek hozzájuk, hogy legyenek „testvéri” segítségre. Nehezen megértjük egymást, kérem, hogy vigyen be a legközelebbi faluba vagy oda, ahol hegeszteni tudnak. Nagyon készségesen gyújtja be a Morris Minor motorját – s porzik az út utánunk.
Vagy 15 km-re egy autójavító műhelyt találunk. Vállalják a munkát, csak várjuk meg, amíg megreggeliznek. Egy órai idegölő várakozás után „No most már megcsinálhatjuk” – mondta a főnök, s hozzákezdett a 10 perces munkához. Egyébként kitűnően felszerelt, és gépesített műhely volt.
  Boldogan indulunk vissza a táborhely felé, ahol az asszonyok már izgatottan várnak. Feleségem azért, hogy tudunk-e tovább menni, a finn asszonyka pedig azért, mert nekik is sietős az útjuk. Gumiszerelés közben veszem észre, hogy még néhány repedés mutatkozik az abroncson – kár, hogy előbb nem vettük észre. Vajon meddig bírja majd? A legközelebbi faluban majd megjavíttatjuk! – fogadkozunk. Addig is meghúzom a küllők csavarját, mert lazák, s első keréknek teszem be, ott kisebb a terhelés.
  Óvatosan indulunk, az autóknak megfelelő, de egy túlterhelt motorkerékpárnak igencsak rázós úton, tovább délnek. Magas hágón kapaszkodunk felfelé – nem ködben, de felhőben, hideg novemberi időnek felel meg most az időjárás. Eső nem esik, de mégis ázunk, a ránk csapódó párától nedves lesz a viharkabátunk.
  Végre lefelé visz az út, eloltom a lámpát is, most már nincs szükség rá. Félórás fjord-átkelés lassítja utunkat, Navriktól 160km-re letáborozunk – még mindig messze északra a sarkkörtől. Egy kis közjáték tette vidámmá az esténket. Világos volt még, mikor alkalmas táborhelyet találtunk az út mentén. Már egy sátor állt ott, de volt hely bőven, így nyugodtan álltunk be. Alighogy lepakoltunk a motorról, egy férfi bújt elő a szomszéd sátorból. Megkérdeztem, hogy nem zavarjuk-e. Nem – volt a rövid válasz – csak nyugodtan táborozzunk, de mondjuk meg, hogy milyen nap van, s hogy reggel-e vagy este. Nagy volt a meglepetés, mikor mondtuk, hogy milyen nap van, és főként az, hogy bizony este következik, készítheti a vacsorát. Nagyot nevettünk vele a feleségével együtt, mikor kiderült, hogy z előző napon hosszú utat tettek meg a kocsijukkal és az egész napot átaludták. A borús időben nem tudták megállapítani, hogy reggel 9 órát, vagy este kilencet mutat az órája. A házaspár aki a saját hazájában nem tudta, „hányadika” van – norvég volt!
  Időnként gyanús hangok hallatszanak a sebességváltó felől. Mind gyakrabban. Az első benzinkútnál megállunk, a sebességváltóházat feltöltöm olajjal – és megszűnik a zaj. Magas fennsíkon járunk, igazi lapp vidéken. Ugyanis a lappoknak csak kis része, mintegy 5-6 ezer ember él Finnországban, míg Norvégiában 25-30 ezer. Színes népviseletben – az utak mentén, az idegenforgalomra számítva – és jól számítva – élnek, prémeket, rénszarvas-agancsokat, népművészeti tárgyakat árulva. Nem egyet láttunk, aki Volvo kocsiját dugig megrakva ezekkel, dél felé tartott, hogy portékájával a városokat keresse fel.


  Navrikot, a második világháború idején híressé vált kikötőt érjük el. Modern nagyváros, kikötője télen sem fagy be, s ez tette fontossá a háború idején is. Ugyanis a svédországi Kirunából – a világ egyik legnagyobb vasércbányájából – ebbe a kikötőbe szállítják vasúton az ércet, hogy a kohók tüzes gyomrában svédacéllá váljon.
Gyerekek az úton autók és motorok rendszámait jegyzik és gyűjtik. A benzinkútnál gyerekek rohannak meg, és a nemzetiségünket is kérdezik. A navriki gyerekek még ennél is telhetetlenebbek, ők már a címünket is felírják. Ezek a gyerekek…jó, hogy az útlevelünket nem kérik!
Az út szűk völgyben vezet, hatalmas sziklák mindenfelé. Egy hatalmas sziklatömb, lapját az út felé fordítja, mintha csak azt kínálná: Utazók! Ide írjátok a neveteket. És azok meg is teszik. Az óriási kőlapon mindenféle színű festékkel nevek és városok százai találhatók, és teszik színessé és barátságossá az egyébként zord helyet. Itt kidühöngheti magát mindenki, kedvére. Két kisleány még hosszú vaslétrát is hozott, hogy segítségünkre legyen. Kevés festékkel, kis helyre a mi nevünk is felkerült.
  Újabb fjord-átkelések lassítják az amúgy is lassú tempónkat, de azért haladunk. Jókedvűen énekelve, csodálatos vidéken járunk. Elérjük a sarkkör norvégiai vonalát. Ház – a szent idegenforgalom érdekében – s a sarkkört jelző kőoszlopok. Egy angol házaspár robogóval, aránylag könnyű felszereléssel észak felé indul. Kérdezik, hogy milyenek az utak, az időjárás – nem akarjuk őket nagyon elkeseríteni.
  Végre elértük a norvég vasút északi végét. (A navriki vasút kelet-nyugati irányú!) Most már biztosabbnak érezzük magunk alatt a talajt. Mintegy 1500 km-en keresztül olyan vidéken közlekedtünk, és éppen a legtávolabbi részen, hol vasúti közlekedés nincsen. Tehát nagyon nehéz lett volna innen egy súlyosabb motorhibával hazakerülni.
De végre is – sok - sok további élmény után – hazakerültünk. Nemcsak a túránk sikerült, hanem itthon is mindent rendben találtunk. Ez legalább olyan öröm volt, mint a sikeres


Nagy Északi Túra!


Sokan szegezték nekünk a kérdést, idehaza és külföldön egyaránt: mi az alapfelvétele annak, hogy ilyen hosszú távú túrát, sikerrel, végrehajthassunk? Sok alapfeltétel van, de néhányat érdemes felsorolni.
  1. Reálisan számolni azzal, hogy mire vállalkozunk, azt fizikailag és idegileg bírjuk-e.
  2. A résztvevők összeszokottsága olyan szükségesség, mint a csapatjátéknál az összjáték.
  3. Műszakilag rendben lévő jármű.
  4. A jármű tökéletes műszaki ismerete, s az a készség, hogy az esetleges hibákat a magunk erejéből is ki tudjuk javítani- még kezdetleges eszközökkel is.
  5. Tájékozódó képesség – térképpel vagy a nélkül – még nagy forgalmú városokban is, menet közben.
  Ezeket a képességeket edzéssel, a rendszeres túrázással fejleszthetjük. Igen alkalmasak erre a túramotoros klubok, szakosztályok. Mi magunk is tagjai vagyunk a Budai Túramotoros Klubnak – és ennek keretén belül évente több ezer km utat teszünk meg, hogy hazánk sok szép vidékét és műemlékekben gazdag városait is megismerjük.
  Fáradtak voltunk-e ettől a nagy túrától? Igen. De ennek ellenére a 30 napos fárasztó út végén 3 nap alatt 1300 km-t motoroztunk. Ez azt bizonyítja, hogy azért volt még „tartalékunk”.


  Tapasztalatunk? Ne becsüljük le a magyar gyártmányú motorokat! Sajnáljuk, hogy már nem gyártják a jó kis Danuviát! De, ha újra gyártanák – lehetne 2 lóerővel erősebb?


  Kívánságunk? Van – három is, mint a mesében.
  1. Engedjék meg végre, hogy a kismotorok is vontathassanak utánfutót!
  2. Több megértést és valóságos segítséget a hivatalos szervektől a motoros turizmus iránt. Legalább annyi  segítséget, amennyit az autósok kapnak a klubjukon keresztül. Nem telik mindenkinek autóra!
  3. A Magyar Nemzeti Bank legközelebb is hallgassa meg kérésünket! A túratervről majd mi gondoskodunk…


3. túra Törökország-Görögország
Indulás időpontja:1971.
32 nap - 7986km.
AM 1971

Három évvel ezelőtti beszámolómat - az észak-európai motoros túránkról, amit utánfutóval "szerelt" Danuvián tettünk meg - az Autó Motor hasábjain úgy fejeztem be:


Kívánságunk? Van – három is, mint a mesében.




1. Engedjék meg végre, hogy a kismotorok is vontathassanak utánfutót!
2. Több megértést és valóságos segítséget a hivatalos szervektől a motoros turizmus iránt. Legalább annyi segítséget, amennyit az autósok kapnak a klubjukon keresztül. Nem telik mindenkinek autóra!
3. A Magyar Nemzeti Bank legközelebb is hallgassa meg kérésünket! A túratervről majd mi gondoskodunk…


A Jó Tündér intett egyet gyémántos varázspálcájával, és szólt csengő hangon: Ám legyen; gondoskodjatok az utitervről, és én teljesítem a kívánságotokat.


Az eredmény:


1. 1970-től engedélyezik a 125 kcm-es kismotorok részére is az utánfutó használatát.




2. Az AM hasábjain korábban is, de két év óta folyamatosan (lásd "Motoros élet" oldal), és mindenütt másutt több megértés tapasztalható a motoros turizmus iránt, mint eddig.
3. A Magyar Nemzeti Bank meghallgatta a valutakérésünket, és most már nem 70, de 100 dolláros ígérvénnyel a zsebünkben a mi túratervünket is valóra lehet váltani...


- Menjünk vissza északra, olyan vadregényes és izgalmas volt - adta le a voksát a feleségem.
- Nem lehet, ne ismételjük a dolgokat. Második melegítésre csak a káposzta íze javul, nem pedig egy teljesített túra emléke - vetettem el a javaslatot.
- Menjetek akkor Afrikába, - kotnyeleskedett a lányom.
- Ne bolondozz, annyira mégsem hallgatta meg a kérésünket a Nemzeti Bank, hogy ahhoz adott volna valutát.
- Bökjed már ki, mit találtál ki - veszítette el türelmét a feleségem.
- Jó, elmondom. Végiglátogatjuk az antik görög, a régi bizánci, valamint a mohamedán világ emlékeit. Ez izgalmas, szép és nem kevésbé tanulságos is lesz.
- Akkor sorold csak el a városokat, hogy a gondolatodat a térképen én is követni tudjam - vette elő a térképet feleségem.
- Jugoszláviát és Bulgáriát, ilyen vonatkozásban kihagyhatjuk, (nem mintha nem volnának idevonatkozó emlékek, de ezeket majd máskor vesszük sorra). Kezdjük a felsorolást Drinápolynál.
- Várj, ilyen várost nem találok a térképen.
- Igaz, úgy keresd, hogy Edirne, most ez a neve. Rodostó, Tekirdagnak hívják és kivételesen magyar vonatkozása van.
- Tudom, tanultam történelmet - feleli vissza a nejem.
- Isztambul, a néhai Bizánc, melynek kapuján Botond vágott rést, remélem mi is átférünk rajta. Bursa, az oszmán birodalom első fővárosa...de ez már Kisázsiában van, és közelében a 2493 méter magas Uludag, a kisázsiai Olimposz, melyre motorral megyünk fel.
- Ha bírja a "kecske" - véli pesszimista módon a fiam.
- Az anatóliai hegyek között Izmir (Szmirna) irányába vágjuk át magunkat és Izmiren túl közel háromszáz kilométernyire Kisázsia belsejébe motorozunk, Pamukkale falucskához, mely hajdan Heraklion néven fürdőváros volt. Efes (Ephesus) a következő állomás, utána Bergama (Pergamon) kerül sorra, végül Truva azaz Trója.
- Apu, hozzál nekem falovat - akasztja meg a felsorolást a legkisebbik fiam.
- Ne szólj most bele, mert elfelejtek átkelni a Dardanellákon, és nem tudom folytatni az utat. Alexandrupolisz, de ezt már Görögországban keresd, és alig négyszáz kilométerre nyugatra Thesszalonikinél állj meg egy pillanatra; innen tiszta időben látni fogjuk a tengeröblön túl magasodó Olimposz 2918 méter magas, mindig hóval fedett csúcsát. Ennek az aljában motorozunk majd el, és Lárissánál nyugat felé fordulva Görögország közepén találod Trikaea mellett a Meteorát és a fantasztikus sziklaképződményekre épített "lebegő kolostorokat".
Most húzd az ujjadat a térképen déli irányba, keresztül a Parnasszosz hegyén, és csaknem a Korinthoszi-öböl partján, 700 méter magasan, a hegy oldalában találod a régi görög jóshelyet, Delphit. Fordulj most keletre; de előbb menj át a Korinthoszi-öblön, hogy a Peloponnészosz-félsziget északi sík útján pihenjen egyet a motorunk Korinthoszig. Kerüljünk egy kört Epidaurosz, Mükéné, Nemea, Argosz, Nafplion felé és visszatérve Korinthoszba már csak 100 kilométernyi az út Athénig, a görög fővárosig, ahol az antik görög világ emlékei keverednek a modern élet megnyilvánulásaival.
Nézzünk körül az Akropoliszról, majd átmegyünk  teljesen fehér márványból épült, 60 ezer személyt befogadó olimpiai stadionba; az újkori olimpiák első standionjától nagyot "lépve" a régi Olimpia városának "Szent ligetét" járjuk be, ahol a bajnokokat ünnepelték.
Húzd most az ujjadat a térképen, meredeken északi irányba, át a Korinthoszi-öblön Görögország nyugati partszegélyével párhuzamosan egészen Dodone-ig a másik híres és hírhedt jóshelyig. Innen nyugatra fordulunk, hogy Igumenitsa-nál tengert érjünk, és hajóval Korfu szigetére menjünk. Korfuból, az Otrantói tengerszoroson át 8 órás hajóúttal Brindisibe jutunk. A kék Adria partján futtatjuk majd motorunkat Pescarán, Anconán, át Riminiig, ahol rövid időre betérünk a világ legkisebb köztársaságába, a sasfészekként hegycsúcsokon fekvő San-Marinoba. Ravenna mozaikcsodái után csak pillanatokra látogatunk be Velencébe, hogy mielőbb Triesztbe érjünk, és egy háromszáz kilométeres "ugrással", keresztül a Karszt hegységen elérjük hazánk határát.
Ezt szeretném!
- Elzsibbadt az ujjam, amíg végére értem a térképen. Mi lesz, ha ezt végig is kell ülni a valóságban? - nyilatkozott nejem az útvonalról.
- Ne panaszkodj, mintegy ezer kilométerrel rövidebb lesz, mint az észak-európai túra volt.


A Danuvia - 50 ezer kilométer után először fúrva és generál javítva. 1970-ben jól bejáratva, majd egy közel 4000 km-es NDK-beli úttal "bemelegítve" - felkészülten várta az új, előreláthatólag 7500 kilométernyi utat.
Három héttel az indulás előtt végre sikerült utánfutóval is levizsgáztatni, így most már nem kellett "ügyeskedni", hanem szabályszerűen léphettük át a határt. Megjegyzésként csak annyit hallottunk? "Melege lesz még ennek a kis motornak!"
Ezt mi is tudtuk...


Jugoszlávia záporesővel, zivatarral mutatkozott be. A másik napon Bulgária hasonlóképpen fogadott. Végül három és fél napos motorozás után már a török vámkezelésre várva pihentük ki az 1200 kilométeres út enyhe sajgásait.
Alig húsz kilométerre a határtól, magasba törő karcsú minaretek látványa gyönyörködtetett bennünket.Megérkeztünk Edirnebe.
A "BP MOCAMP" minden igényt kielégítő tábora fogadott be minket éjszakai táborozásra, füves-parkos területén vertük fel sátrunkat. Mire a tisztálkodással és a vacsorával végeztünk, a nap is a horizont alá bukott pihenni. A csendes alkonyatban a magas minaretekről müezzinek imára szólító éneke lebegett a város felett.
Kényelmesek a modern müezzinek,  - nem sétálnak fel naponta többször is a magas tornyokba, és a hangszálaikat sem erőltetik nagyon, mert minden mecset és a hozzá tartozó minaret hangerősítővel és hangszóróval van felszerelve (még a falusi mecsetek is), és mikrofonba éneklik az imára szólítást. Magnetofon? Nem, annyira még nem kényelmesek!
Mindenesetre "igazi keleti" hangulat búcsúztatott bennünket a nappaltól, hogy hajnalban újból a müezzin hangszórója ébresszen.
Edirne: Törökország szárazföldi kapuja nyugat felé. Hajdani fényes ragyogásának csak pislákoló mécsvilága maradt meg, tele ellentétekkel. Modern új városrészek, régi sikátorok.


Volt időnk megcsodálni Törökország egyik legnagyobb mecsetjét, a Selimiye Camii-t, II. Szulejmán építtette 1567-75-ben.




 Érdekes volt meghallgatni a régi mecset boltívei alatt egy „surát” a Koránból, amit egy énekes előénekelt a szőnyegekkel borított földön ülő hívőknek.
De vannak mindennapos túragondjaink is, amikről nem lehet elfelejtkezni. Baj van a karburátor tűszelepével. Kikopott az állítás végett rovátkolt rész, és a kis pillangólemez nyílása is kitágult. Már kétszer előfordult, hogy a tű lecsúszott a helyéről, és emiatt leállt a motor, illetve nem lehetett megindítani. Ezt a hibát itt Edirnében szeretném rendbe hozni.
Sok az üzlet a főutcán, és mi betérünk az egyik motoros szaküzletbe, majd illő „szálem” után minden beszéd nélkül mutatom a tűt és a pillangólemezt.
-          Ilyenre van szükségem – gondolom.
-          BMW? – kérdi a gondolatolvasó boltos.
-          Nem – ingatom meg fejemet, és nem is igyekszem a motormárka felöl tájékoztatni, mert lassan már idehaza is ritkaságnak számít a Danuvia
-          Sajnos nincsen, nyilatkozik végül, széttárt kezeinek beszédességével.
-          De össze is lehetne ezt ragasztani (forrasztani) – vitatkozom vele, kézmozdulatokkal.
Bólint. – Ez bizony lehetséges – és szólítja a közelben sepregető gyereket, rövid utasítással látja el, és int, hogy mi pedig kövessük a gyereket. Sikátorokon keresztül, szűk utcácskába jutunk. Üzlet üzlet hátán, és műhelyek tömege szoroskodik a kis házak során. Egy kapualjból nyíló, ismeretlen rendeltetésű műhelybe nyitunk. Kísérőnk, üzletről üzletre járva nyomozza a gazdát, míg mi várakozunk.
A nagy jóakarattal műhelynek nevezett helyiség alig nagyobb kétszer másfél méternél. Ennek is egyharmadát foglalja el a téglából rakott, agyaggal tapasztott tűzhely. Mellette a kis fújtató „madzaghúzóval” pedálhoz kapcsolva. A tűzhely közepén liternyi űrtartalmú tűztér. A földön néhány edény, itt-ott néhány kezdetleges szerszám - ez minden. Kovácsműhelynek kevés, ötvösműhelynek
szegényes – edényfoltozó műhelynek gyanítom. És itt fogják megjavítani a karburátor tűjét!
  Jött is a mester, - sovány, keszeg emberke.
A fiú elmondja a tennivalókat, és mikor megmutatom a tűt és a lemezt, gondolkodás nélkül vesz elő a sarokban álló edényből egy kis száraz aprófát, és még kisebb darabokra tördeli, a tűztérbe teszi és meggyújtja. Apró faszéndarabkákat dob a lángoló aprófára, majd a pedállal „gázt” ad, a lángoló fa szikrázni kezd, és felizzik a faszén. Egyszerű forrasztóvasat kerít valahonnan a semmiből, és az izzó parázs közé teszi. Egy rozsdás, csámpás kombináltfogóval valahogy összefogjuk a tűt alemezkével. Sósavas oldattal megtisztítja és a meleg vasat is egy pillanatra az oldatba érinti, ahonnan forró gőz, és szúrós szagú gáz csap fel, és megkezdődik a „műtét”. Forrasztóónt varázsol elő a zsebéből, és a forrasztóvas segítségével gyors, ügyes mozdulattal csöppenti az olvadó ónt a lemez és a tű összeillesztésére, majd a vasat is odatartva forrasztja össze a kettőt.
Fordítunk a csámpás fogóval, és most már a másik oldalról is biztosította a forrasztást.
 Kész is – úgy gondolta ő; de nem én.
 Most én varázsoltam a zsebemből – még egy tűt és lemezkét. – Ezen most ő csodálkozhatott. Jelbeszéddel kértem, hogy ezt is forrasszuk össze, ami hamarosan meg is történt.
 -          Mivel tartozom? – mutatom két ujjamat összedörzsölve, ami nemzetközi jelzés… Elhárító mozdulatot tett. – Ugyan, ilyen csekélységért? – fejezte ki a jelbeszéd. Végül a zsebébe tettem az érzésem szerint illő honoráriumot a munkáért, és kézfogással köszöntem el tőle.
A várakozó fiúnak is akartam pénzt adni, de az tiltakozva hátrált, és integetett, hogy nem azért tette, és nem is fogadott el semmit. Tehát mégsem minden a „baksis” itt, a Keleten?
 A tű egész úton kitartott, és most is ezzel működik a motor.
Jó minőségű úton futtattuk motorunkat Isztambul irányába, de száz kilométernyivel előtte Tekirdag – Rodostó – felé fordítottam a kormányt.
 A Márvány-tenger partján fekvő kis kikötőváros egykor II. Rákóczi Ferenc fejedelemnek és bujdosó magyarjainak adott otthont. Most szépen rendben tartott kis emlékmúzeum van a restaurált emeletes sarokházban. 




A ház melletti kis utca – Magyar utca – is arra emlékeztet, hogy 250 évvel ezelőtt kis magyar csoport lakta a házat és környékét. A tenger fölé hírtelen magasodó hegyoldalba épült házból jól rálátni a kikötőre és a végtelenbe simuló tengerre, melynek felhallatszó „mormolása” szép levelek írására késztette Mikes Kelement.
 Isztambulig a Márvány-tenger partján haladtunk, amely egy születés alatt álló sok tíz kilométernyi hosszúságú nyaraló övezet jegyeit viseli magán.
 Isztambul határában ismét „BP MOCAMP” nyújt menedéket nemcsak éjszakára, de a kitörni készülő vihar elől is.
Elmúlt a vihar - alkonyodott -, és egy izgalmas feladat következett. Bemenni Isztambulba - pontosabban átmenni rajta, és a város északi felében megkeresni egy magyar hölgyet, aki már több mint három évtizede él Törökországban, és két napon át vezetőnk lesz a két és fél millió lakosú egykori Bizáncban.




Feltűnt a várost körülölelő hatalmas, sok méter szélességű és magasságú kőfal - őrtornyaival és kapuival. Már a kapu előtt is érezhető izgalom vált úrrá nemcsak rajtunk, hanem minden járművezetőn. Ez a feszültség a levegőben vibrált.
Kár hogy nincsen figyelmeztető tábla a kapuk felett, a gyanútlan idegenek részére, ezzel a Dante-tól kölcsönzött és kissé átírt felirattal:


GÉPJÁRMŰVEZETŐ, KI E KAPUN ÁTHALADSZ, HAGYJ FEL MINDEN ISMERT KRESZ-SZABÁLLYAL, ÉS CSAK ÉPSÉGEDRE VIGYÁZZ!


Mert a kapun túl mindenki úgy közlekedik, ahogy jónak látja. Az utcákat gépkocsiáradat önti el, amelyeken csak itt-ott található stoplámpa vagy index, és ahol van, az sem működik, vagy nem működtetik. Melyik sávon, milyen sebességgel és milyen irányváltással közlekedik valaki, erre itt nincsen szabály. Egy szabály van, hogy nincsen szabály.
Az egész utcai forgalom egy fantasztikus közlekedési improvizáció. Záróvonal? Nem lyukad ki a gumi, ha valaki átmegy rajta! És átmennek. Az sem lehetetlen, hogy valaki meggondolja magát, és hátramenetbe kapcsol, mert rákiáltott egy ismerőse, vagy egy alkalmi taxiutas, és akkor vissza kell mennie - és visszamegy - még összekoccanás árán is. Az irányautóbuszokba is be kell szállni valahogyan, vagy kiszállni. (Ezek részére megállók nincsenek.) A járókelők is át szeretnének menni az utca túlsó oldalára, ezért mindenre elszántan, kifogástalan startfejessel vetik magukat az autófolyamba, majd ugranak nagyokat, vagy éppen behúzott hassal merevednek szoborrá, hogy két ellentétes irányú kocsi között elférjenek.
Az utcai jelzőlámpák csak átmenetileg és úgy nagyjából irányítják a forgalmat, mert a járművek, ha lehetőség van rá, gyakran még a piroson is áthajtanak.
Az egyirányú utcát sem kell olyan komolyan venni!
A taxik - és ezekből mérhetetlenül sok van - létszámkorlátozás nélkül veszik fel az utasokat, társasutazásokat kialakítva. A járdaszélen várakozó utas egy irányt kiállt a robogó taxisnak - és ha szerencséje van, akkor a mérsékelten megtömött taxi vezetője máris a járda mellé préseli kocsiját, hogy felvegye a kedves utast. Nagyjából ez a helyzet az irányautóbuszokkal is. A 12-14 üléses Ford mikrobusz csak akkor van megfelelően kihasználva, ha legalább 24-en ülnek benne.
Budapestiek! Reménykedjetek! Lehet még fokozni a csúcsforgalmat!!!
Balesetet a városban mégsem láttunk; az országúton viszont igen, összesen nyolc alkalommal - köztük árokba fordult teherautót, autóbuszt. Többségükben előzésből eredő balesetek lehettek. Volt olyan is, hogy a sofőr csodálatos módon éppen akkor mászott ki a három méteres árok fenekén fekvő kocsi fülkéjéből - sértetlenül -, amikor mi odaértünk.




A teherautókon és autóbuszokon sok a Koránból vett idézet, és Allah kegyelmébe való ajánlás. De olyan sok a gépkocsi, hogy mindegyikre még Allah is képtelen vigyázni, különösen, ha a vezetők csak annyiban tartják meg a Korán szabályait, hogy nem isznak bort, - de a sörről és a pálinkáról nem ír a szent könyv, így attól nincsenek eltiltva az igazhitű gépkocsivezetők. Részben ez, másrészt a kocsik műszaki állapota idézi elő a legtöbb balesetet.
Őszintén szólva, motoron élveztem ezt az ős káoszi forgalmat, ahol a sötét éjszakában (mikor hazafelé tértünk) jó néhány kocsinak nemcsak a hátsó, de az első világítása sem égett, hát hogyan és miért működött volna például az indexe. Mindezek ellenére a gépkocsivezetők türelmesek, és nem haragszanak, ha valaki megelőzi őket. Könnyű kis motorunkkal fürgén furakodtunk előre, és így méltán fogták össze kezük öt ujját és mutatták sajátos mozdulattal, hogy: ez igen, így kell motorozni és közlekedni "törökül".
Rendőrt egy alkalommal láttunk intézkedni. Lehet, hogy azért, mert az illető működtette az indexét - és ezzel zavarta a forgalmat?!
A feleségem idegeit azonban nagyon megviselte ez a fajta városi forgalom, mire visszatértünk kemping-támaszpontunkra. Pedig még hat alkalommal motoroztunk végig ebben a vidámparki dodzsemhez hasonlítható forgalomkáoszban.
Szemben Isztambullal, a Boszporusz másik oldalán fekvő Üszküdar város már Kisázsiában van. Gyorsjáratú komphajóval itt léptünk Kisázsia földjére, hogy több mint kétezer kilométert motorozzunk hegyei között és fennsíkjain.
A kifejezetten jó utak csak azzal keserítettek el bennünket - és motorunkat -, hogy a páratlan szépségű és érdekességű hegyek oldalain és hágóin vezettek keresztül, amelyek 600-800 méteres szintkülönbségeit naponta többször is le kellett győznie Danuviánknak, amit becsülettel meg is tett.
Bursa, az oszmán birodalom első fővárosa ugyancsak hegyoldalra települt. És nem is akármilyen kis hegy oldalára épültek a házai, hanem a 2493 méter magas Uludag - a Kisázsiai Olimposz - meredekjére.




A város érthetően "gazdag" mohamedán emlékein kívül az Uludag "megmászása" is csábított bennünket.
A motor nevében nem nyilatkozhatom, mert nem hiszem, hogy az eddigi meredek hegyoldalak különösen lelkesítették volna a 2000 méteren túli magasság elérésére.
Bursa nyílegyenesen hegyre törő, meredek utcáján kezdődött a küzdelem, és tartott harminc kilométeren keresztül kanyargó úton, fel-fel, a hóhatáron túl, ameddig a széles, kitűnően aszfaltozott, csak helyenként kockakővel borított út tartott, pontosan a 2000 méteres magasságig. Az egyenes útszakaszok átlagosan 10-12%-os emelkedése a fordulókban - különösen a belső kanyarok esetén - becslésem szerint a 22-24%-ot is elérte. A 2000 méteres magasságon túl nemcsak hogy nem volt szívem tovább gyötörni az utánfutóval is megterhelt motort, de a gyakran igénybe vett egyes sebesség használati értékben 50%-ra csökkent (állandóan kidobálta a sebességet), ezért jobbnak láttam megelégedni ezzel a teljesítménnyel. A kétezer méteres magasságból csaknem a  csúcsig tovább vezető út már gyengébb minőségű lévén, még nehezebb feladatot jelentett volna a motornak.
A mindennapos órányi eső is esedékes volt, így a síparadicsommá kiépített, modern szállókkal és több kilométernyi síliftekkel kiépített üdülők központjánál megálltunk, élvezve a táj fenséges szépségét.
A hegyről lefelé már lényegesen könnyebben gurultunk.
Bursa-Izmir 404 kilométer, egy nap a sok közül, keresztül az anatóliai fennsík nyugati szegélyén, és folytatódik a küzdelem az 1500-2000 méteres hegyek meredek hágói vagy nyergei ellen.
Az eső elől sűrű lombú eperfa alá állunk. A zápor egy előttünk elrobogó motoroson "porzik", akinek van annyi ideje, hogy barátságosan intsen nekünk: kövessük. Semmi kedvünk nem volt hozzá, hogy teljesen elázzunk...Az eső után útnak indulunk, és néhány kilométernyire egy autóbusz-váróterem védelmében látjuk viszont az előbbi motorost. Észrevesz minket, motorra száll. és érdeklődéssel kísér tovább. Hogy valami értelme legyen a nézelődésének, megállunk és "beszélgetünk".
Honnan-hová? Magyarországról, és most Izmir a cél.
- Hol kell eltérnünk? - kérdezem, mutogatva. Magyaráz, majd motorra ülve, vezetőnkké szegődik a további 6-7 kilométernyi útra a következő városkáig, ahol integet, hogy álljunk meg, és beszédes kézjelekkel kávézásra hívott bennünket, amit - lehet, hogy udvariatlanok voltunk - rövidre szabott időnk miatt nem fogadtunk el. Nehéz, de szép útszakaszt fejeztünk be, amikor az izmiri BP Mocamp-ben tábort vertünk.


Az antik görög világ csodáiból az elkövetkező napokban kaptunk ízelítőt. Az Izmirtől közel háromszáz kilométernyire fekvő Pamukkale - régi nevén Heraklion - kétezer éves gyógyfürdőhelyén a hajdan elkápráztató főváros jórészt még feltáratlan romjait csodálhattuk meg a luxusmotelek mellett.
A páratlan természeti ritkaság, a termálvízből kiváló habfehér mészkő teraszos vízmedencéinek látványa és csillogó pompája a természet játékos csodája. Megérte a nehéz és fáradtságos utat, amit érte megtettünk.
Az első gumidefektet is itt, a közelben javíthattuk, két török fiatalember önzetlen segítségével.
Míg Pamukkaléban a természeti szépségek, a feltáratlan és még rendezettlen romterületek méretarányai kápráztattak el, addig a hajdani Efezosz városából a bámulatos türelmű régészek munkája nyomán előtáruló antik művészi emlékek töltöttek el csodálattal.
A Márvány-kút két oldalán sorakozó kutak, oltárok, emlékművek, házak, templomok mind márványból vannak faragva.
- Uram - szólítok meg egy jól megtermett, körszakállas, vászonkabátos férfit még a romvárosban, ahonnan látszott a hegyre felvezető szerpentinút. - Ez az út vezet fel Mária lakóházához, a keresztény világ kegyhelyéhez?
- Igen, ez.
- Hány kilométerre lehet?
- Mintegy 5-6 kilométerre.
- Nem nagyon meredek az útja?
- Egyáltalán nem, kocsival jól fel lehet menni.
- Kocsival igen, de mi egy kis motorral vagyunk.
- Milyen motorral?
- Csak egy 125 köbcentiméteres motorkerékpárral.
- Mivel?!...
- Százhuszonöt köbcentis motorkerékpárral, és az eddigi nehéz hegyi terepek miatt az első sebességünk bizony már nem a legjobb állapotban van. Ezért érdeklődöm ennyire.
- Honnan jöttek?
- Budapestről.
- Hát ez igazán érdekes, és csak úgy, egy kis motorral? És merre jártak eddig?
- Mostanáig a mohamedán és a bizánci emlékeket látogattuk, most kerülnek sorra a régi görög világ városállamai: Efezosz, Pergamon, Trója, és még ami Görögországban ránk vár.
- Törökország után még Görögország is? Gratulálok az útjukhoz - búcsúzik, majd néhány lépés után visszafordul és bemutatkozik. - Dr. Dawid vagyok, osztrák régész, illetőleg restaurátor, és az itteni ásatások egyik vezetője. Akarnak látni érdekes dolgokat?
- Hogyne, kíváncsi természetünk hozott ide bennünket.
- Jöjjenek velem - mondja és nagy léptekkel megindul a bozótos hegyoldalon.- Lerövidítjük az utat. Ott, az az elzárt rész az én mostani munkaterületem, mutat egy deszkakerítéssel elkerített, ajtóval lezárt részre.
- Juszuf! - kiált az ajtónál, és mond valamit törökül. Léptek közelednek, és egy követ gördítenek el az ajtó mögül.
- Ez volt a zár egy része.
- Itt most egy lakóházcsoportot bontunk ki és restaurálunk - mondja -, és Önök az elsők akik láthatják a csodás mozaikokat és falfestményeket, amelyekre rábukkantunk.
- Köszönjük a megtiszteltetést, ez bizony nagy élmény lesz - mondom. És ámulattal hallgattuk a lelkes magyarázatot a képekről és mozaikokról, amelyek tüzes színeikben pompáztak és ragyogtak felénk három-négyezer év távlatából.
Mi tagadás, kevés hozzáértéssel hallgattuk a professzort, de őszinte bámulattal adóztunk a régi művészek kifejezőkészségének.
- Uram - szól a professzor -, ön, mint mondotta, a mezőgazdaságban dolgozik...meg tudná-e mondani, hogy mit csinál az egyik falfestményen levő alak, aki kapával valamilyen mezőgazdasági munkát végez? Nem tudom mi lehet az.
- Lássuk a képet! - egyezem bele.
- Juszuf! - harsog megint a professzor hangja, és mond valamit az elősiető embernek, majd nekem is lefordítja: - Permetezőt hozatok, hogy a falat lepermetezve, jobban előtűnjék a kép. Még nincs restaurálva.
Jön Juszuf a permetezővel és egy finom szőrű kefével. Először leporolja a falat, majd a professzor segítségével végigpermetezi a szárazon alig látható képet. A nedvesség hatására az eddigi gyenge kontúrok megerősödnek, és a rozsdabarna alapon előtűnik egy ágyékkötős férfi, aki világosszürke talajba vágja kapáját. Mögötte lapos, tányér formájú kosár, és rajta ugyancsak szürkés anyag.
- Faültetés nem lehet - szólal meg a doktor, míg nézelődöm. - Hol a fa? És a gödör, amelybe ülteti?
Tűnődöm. Nem mezőgazdasági munkát végez ez az ember, egészen más dologban ügyködik - nyilvánítom a véleményemet.
- Ugyan mit? - csillan fel a professzor szeme.
- Kérem, ez a vidék, Szelcsuk, mindig is híres volt, mint ahogyan ezt Ön sokkal jobban tudja nálam, kerámiaművészetéről és kerámiaiparáról. Ez az ember, a kerámiához szükséges finom agyagot, szürke márgát, ha úgy tetszik, kaolint bányász és gyűjti kosárba, hogy otthon feldolgozza.




Egy pillanatig merően ránéz a professzor, majd felkiált:
- Ön szerencsét hozott nekem! Ma szerencsés napom van! Megfejtette egyik freskóm értelmét! Köszönöm Önnek, és most azt fényképezhet itt, amit akar, pedig ezeket a képeket még csak nem is láthatta, nemhogy lefényképezte volna valaki is. - Juszuf! - kiált, pedig Juszuf szolgálatkészen állt a közelben. Rövid rendelkezés, és Juszuf most söprűt és lapátot hozott, a padlót borító homokot takarítja el ott. ahol a professzor mutatja.
Bámulatosan szép, és teljesen sértetlen mozaikpadló figurális kompozíciója tárul elénk.


Másutt üvegmozaikboltozat gyönyörködtető látványa, és a professzor ki nem fogy a lelkes magyarázatból. Csak a záróra és a munkaidő vége szab gátat a szívélyes kalauzolásnak.
Kulcsra és lakatra zárja kívülről az ajtót, miközben két kíváncsiskodó hölgyet, akik szerettek volna bemenni, udvariasan, de könyörtelen szigorral elküldött, mondván:
- Ez szigorúan zárt munkaterület.
Így lettünk bírtokosai a ritka szép élményen kívül néhány szép és érdekes felvételnek, amelyek publikálására azonban a professzor, sajnos, nem adott engedélyt.
A szelcsuki múzeum előtti tér szélét léckeretre rakott kerámiatálak, vázák, korsók, színpompás fala szegélyezi. A kereskedő, kora reggel lévén, rendezgeti portékáját. Egy kis kávézóhely, néhány napernyős asztallal, székkel várja a betérő vendégeket.
- Igyunk egy kávét! - javasolja feleségem.
A kávézó ajtaja mellett nagy bajuszú, testes ember ül, a széken kissé hátradölve, láthatóan megelégedve a világ folyásával. Hosszú, csutorával ellátott gumicsövön felszívja a földre helyezett üveg vizipipát. A víz minden szívásnál csobogva bugyborákol.
Leülünk az egyik asztalhoz.
- Ezt lefényképezem - jegyzem meg.
Jön a kávézó tulajdonosa, és szálemet mond. Mi viszonozzuk, és kávét kérünk. Kiváncsiságból utánamegyek a tiszta és rendes, egy helyiségből álló kis házikóba.
A pult végén szívásra előkészített vizipipák literesüveg nagyságú üvegjei sorakoznak. A hozzájuk tartozó gumicsövek külön tartókban. A pult más helyén a pipákhoz előkészített kis dohánygúlák várakoznak a szívni vágyó vevőkre.



A kávés, látva érdeklődésemet a vizipipák iránt, abbahagyja a főzés előkészületeit, és megmutatja, hogyan is készíti elő a pipákat használatra.
A kis tálkában vízben ázó, hosszúszálúra vágott pipadohányból kivesz egy kis maroknyit, és a vízcsapból folyó meleg vízzel átmossa, majd kinyomkodja. A hosszabb szálakat kiválasztja, és gondosan félreteszi. A vizipipa dugója lyukakkal ellátott kerámialapban végződik, és jól illeszkedik a vizet tartó üveg nyakába. Erre  akerámialapra rak ügyesen egy kis dohányhalmocskát, megnyomkodja, és egy hosszú szál dohánnyal körbecsavarja, hogy jól álljon. Majd újabb dohányhalocska kerül rá, szöggel átfurkálja, hogy jól szeleljen, és végül a kúposra képezett dohányhalmot hosszú dohányszálakkal fedi és fonja be, megsimítja, a kúpocska csúcsába szöget szúr, és máris kész a szívásra előkészített vizipipa "betét".
A vevő kér egy vizipipát, és kap egy literes üveget, vízzel töltve, egy gondosan lemosott szívócsutorát, egy előkészített dohánycsomagot, és kényelmesen pipázgathat kedvére, miközben kis csipesszel az égő, füstölgő dohányhalmocskátidőnként megigazítja, hogy jobban működjön.
A kávét megittuk, a felvételek is elkészültek, és mi már távolabb, a múzeum előtt várakoztunk, és tanakodtunk, amikor a kávézó tulajdonosa odajött hozzánk, és három-három szekfűből álló, papírba csavart kis csokrocskát nyújtott át a feleségemnek és nekem. Egészen meglepődtünk a reggeli kávézás váratlan fordulatú befejezésén.
Ilyen, és ehhez hasonló figyelmességet még sokszor tapasztaltunk törökországi utunk alkalmával.
Izmir városa, a régi Szmirna, hatalmas kikötőjével, és nyüzsgő nagyvárosi életével kevéssé vonzott bennünket. Sokkal érdekesebbnek tartottuk a kisebb városkák és falvak életét. A földeken jórészt nők dolgoznak, a tűző napsütésben, nehéz ruhába öltözötten. Fejük bekötve, és az arcuk eltakarva, csak a szemük villanása követte motorunk továbbhaladását.
A völgyek mind gondosan megművelve: még a kővel borított hegyoldalakon is erdő jellegű olajfaültetvények üde zöldje pompázik. Az utak mentén (mellékutakon is) kőbe foglalt, tiszta vizű források mindig biztosították számunkra a friss ivóvizet. Az árokparton és a mezőkön szamarak legelnek, magukon hordva díszes kikészítésű nyergüket. Ezek az állatok a  falusi élet fő "közlekedési eszközei" - melyek a városok főutcáiról sincsenek kitiltva! Gyakran találkozhatunk tevekaravánokkal, nem ritkán bivalyos fogatokkal, és természetesen díszes festésű, magas építésű lovas kocsikkal. Így az országutak, de a városok közlekedése is igen változatos képet mutat, a terhét cipelő és attól alig látszó szamártól, a MAN-Diesel teherautóig, a tevekaravántól a Mercedes által vontatott "Caravan"-ig...
Bergama (Pergamon) látnivalói - ahová éppen az évenként megrendezett ünnepi hetekre érkeztünk - ismét arról győztek meg bennünket, hogy az ókor kultúrája és kulturális erőfeszítései csodálatot érdemelnek. Kár hogy ezeknek a történelmi emlékeknek nagy része - anyagiak hiányában - ma még feltáratlan.
Hegyek, völgyek, hágók és újabb kétszáz kilométer után Truva (Trója) romjai között meditálunk, arról a krimibe illő nyomozásról, kutatásról, amit a hajdani város megtalálásáért folytattak sokan. Létezését a hivatalos régészeti álláspont tagadta, de a szerencsés kezű - laikus - kereskedő, Schliebmann végül is megtalálta, és részben feltárta - mert hitt Homérosznak, és nem csalódott benne. Sajnos, Trója ásatásainak látványossága a nagyközönség kielégítése szempontjából messze elmarad Ephesus vagy Pergamon mögött, de még a feltáratlannak mondható Heraklion is több látnivalót nyújt Trójánál.
Ez érthető, mert Trója kilenc különböző korú rétege egymásra, és egymásba épült. Csak régész szakember számára izgalmas kutatási terület ez a nem nagy kiterjedésű romváros. Minket inkább az a hangulat fogott meg, ami ennek az 5000 éves, híressé vált városnak a megmaradt falaiból áradt. Mielőtt elindultunk a Márvány-tengert szűkre szorító Dardanellák felé, búcsúpillantást vetünk a tengerre simuló dombvidékre, ahol mintegy 2500 évvel ezelőtt az akkor már közel háromezer éves várost, ostromló görögök csapatai táborozhattak nyolc éven keresztül, míg végül is csellel sikerült bevenniük a várost és a várat.
Canakkale kikötőjében megváltom a hajójegyet magunk és a motorunk részére az átkeléshez, majd felmegyünk a hajóra. A múltból egyszeriben a valóságos jelenbe jutunk - és vitánk támad a jegykezelővel.


- Ez nem csak egy motorkerékpár, ez több helyet foglal el, mert "trailer"-je, teherhordó pótkocsija is van - jelenti ki - és ennek többe kerül az átszállítása.


Északon csomaggá degradálták az egész járművünket, itt meg túlságosan is felbecsülték a kis motorunkat. Ha nem is súlyosan, de mégis a zsebünkbe vágott a dolog, és csak a különbözet lefizetése után juthattunk vissza Kisázsiából Európába!
Nem sokkal a török-görög határ előtt megy kis "kellemetlenséggel" búcsúztunk Törökországtól, ami azonban happy enddel végződött:
Benzinkúthoz álltunk, hogy a maradék pénzünkért tankoljunk, annál is inkább, mert Görögországban majd csak kétszeres áron itathatjuk meg mindig szomjas motorunkat.
A tankolás egyébként máskor is gondot okozott. Nem a kutak hiánya miatt, mert ezek sűrűn találhatók mindenütt. Hanem azért, mert a kétütemű motorhoz szükséges, benzinolaj keverék beszerzése mindig tűnődő fejvakarásra késztette a benzinkútkezelőket. (Törökországban aránylag kevés motorkerékpár van, ezeknek többsége Jawa 250-350-es.
A többi jórészt BMW).
- Tíz liter benzint, és fél liter olajat kérek - mutatom és írom fel az utánfutó poros fedelére. A két fiatalember nem érti mit akarok. A benzinig még csak eljutnak, de az olajat semmi nyelven nem hajlandók megérteni. Végül karon ragadom a fiatalabbikat, és magammal húzom az iroda-üzlet felé, ahol megmutatom, hogy mire lenne még szükségem. Igaz, egy kétliteres kannára mutattam, de a kéznél lévő blokkfüzetre felírtam, hogy csak fél literre van igényem. Bólogatott, hogy most már érti. De nem értette, mert a motornál tanácstalanul tűnődött, hogy mi legyen, és végül az egészet akarta a tankba önteni.
- Mérce kell - mutattam, magyaráztam kétségbeesetten.
Majd ismét magammal vonszoltam, hogy mérőeszközt keressünk. Végre találtunk egy edényt, amivel mérni is lehetett, és megtörtént a tankolás.
Fizetni akarok. - Volt tíz liter benzinem és fél liter olajam!
Leírja a fizetendő összeget, és a kezembe nyomja a kannát a maradék olajjal. Az olajra nemcsak nem volt szükségünk, de még eltenni sem tudtuk, és az összeg is több volt, mint amennyi török líra a rendelkezésünkre állt.
- Én tíz liter benzint és fél liter olajat kértem, ezért hajlandó vagyok fizetni, ennyi pénzem van is, de többet nem - közöltem az álláspontomat.
Már mindannyian verejtékeztünk a nagy magyarázkodásban, közben érdeklődő szemlélők is akadtak. Ezt a vitát nem akartuk, de kialakult. A nézők egyike végül megkérdezi: beszélek-e angolul.
- Sajnos nem, de németül egy keveset - mondom. A kérdező eltűnik, és rövid idő múlva ismét megjelenik, és kéri hogy a kútkezelővel együtt menjünk vele, mire a kis csoportunk megindult a benzinkút területéhez tartozó szálloda étterme felé.
Joviális külsejű, középkorú úr, kis társasággal körülvéve, hideg sörrel enyhítette a tűző nap melegét.
- Mi a baj? - kérdezi, miután bemutatkoztam.
- Sajnálom, uram, hogy igénybe kell vennem idejét és türelmét, de a kútkezelővel sajnos nem értünk egyet, mert... -  és elmondom, hogy mit kértem, és azt, hogy nem a fizetést tagadom meg, hanem egyszerűen nem tudom átvenni az olajat; nincsen helyem, és pénzt sem akarok átváltani többet, mert átmegyünk a határon.
- Foglaljon helyet, uram, és a feleségével együtt legyenek a vendégeim. Sört vagy konyakot parancsolnak? - kérdezi miután leültünk.
- Inkább kávét kérünk, mert a vezetéshez nem alkalmas ital a sör - mondom.
- Én, ha megengedik, a sör mellett maradok - nyilvánítja véleményét a Korán parancsaihoz hű fia Mohamednek, miközben az egyik üveg sört magához húzza, és tölt magának. Csak ezután "hallgatja ki" a kút kezelőjét, aki kézben tartja a vita tárgyát képező megkezdett olajoskannát. A kutas is elmondja az álláspontját.
A "kiegészítő kérdésre" elmondom, hogy vásárlási igényemet a tíz liter benzinre és fél liter olajra nemcsak mondottam, de le is írtam többször is a kezelő részére. A 2500 kilométeres törökországi úton ilyen gondom még nem volt. Esetenként kannát is felbontottak, anélkül, hogy a többit meg kellett volna vegyem, ezért sem értem ezt az eljárást.
A tolmács, és egyben a "kádi", döntött, és ítéletét közölte a kutassal: - Menjen békével, és az olajat majd adja el másnak...
A kútkezelőnek láthatóan nem tetszett az ítélet, és gondolom "fellebbezett". A "másodfokú határozatot" már emeltebb hangon ismételte meg a "kádi". Ez sem győzte meg a kutast, újabb ellenvéleményt jelentett be.
De most már felszaladt a vérnyomása a "kádi"-nak, mert olyan hangerős ítéletet hozott, hogy megremegtek a betonépület eresztékei, és indoklásában megfelelő kézmozdulat kíséretében küldte a kutast vissza - a kúthoz!
Már sajnáltam, hogy ide fajultak a dolgok, és pénzt akartam átváltani, hogy felejtsük el a kellemetlen perceket, de a "kádi" nem engedte. Még ő kért elnézést az "incidensért", és arra kért, hogy igyekezzünk elfelejteni, és csak a jó emlékek megtartásával távozzunk Törökországból.
Amíg a kávét ittuk, beszélgettünk eddigi utunkról és arról, hogy milyen jól érezte ő magát nálunk három hónappal megelőzően - budapesti útja alkalmával a Halászbástya étteremben.
Mindez tovább ízesítette, és nem tette bosszantóvá utazásunk emlékeit; vendégszeretőnek ismertük meg Törökországot és a török népet.




A török-görög határ nemcsak két nép közötti választóvonal, hanem a puritán és a bigott mohamedán világot választja el a nem kevésbé bigott, ortodox keresztény világtól, és annak a bizánci időkből megmaradt túlzott pompájától.
A Balkán félsziget hegyei sem voltak kíméletesebbek Kisázsia hegyeinél - a motorunkhoz.
Alexandroupolisz szép és kellemes kempingje után rossz érkeznünk Kavala városára, melynek hirtelen meredek utcái és a városon túl emelkedő hegyeken vezető út csak előhírnöke volt a későbbi még nehezebb útszakaszoknak.
Thesszaloniki. Vakítóan fehér ruhás rendőrei balettmozdulatokkal irányítják a kikötőváros nagy forgalmát, és minket is készségesen igazítanak el a kempinghez vezető út felé.
A sík tengeröblön végigtekintve, a túlsó oldalon, mintegy ötven kilométernyire magasodik a Pindosz hegy vonulata, melynek legmagasabb csúcsa a 2918 m magas Olimposz, ahol az egykori görögök hite szerint Zeusz, az istenek atyja trónolt. Megkerülve a tengeröblöt, kellő tisztelettel igyekeztünk az Isteni trónus előtt elvonulni, - ámde Zeusz dörgő hanggal és villámaival, először csak nemtetszését nyilvánította, majd záporesőjével kergetett el bennünket trónusa közeléből. A kegyvesztést később még megtoldotta egy tűz-meleg napsütéses délutánnal, egy szelepszakadásos gumidefekttel, majd körbe vett bennünket fekete bársony viharfelhőkkel, és csak úgy vaktában, néhány villámot is utánunk hajított. Így fogadott bennünket Zeusz!
Mit válaszolhattunk?
A Pirelli cégnél új belsőgumit vettünk, és fedél alatt vártuk meg az égiháború végét, és mit sem törődve Zeusz nemtetszésével, estére már Metéora fantasztikus alakú sziklái alá érkeztünk.




A kempingben két amerikás-német kisfiú, aki VW-mikrobuszban lakott kíváncsian nézte sátorverési szándékunkat.
- Tudtok nekem segíteni? - kérdeztem őket vesztemre.
- Igen - válaszolt kórusban a két kis ördögfióka, és nagy lendülettel láttak munkához. Alig tudtam őket megfékezni a nagy igyekezetben. "Barátok" lettünk majdnem egész további  görögországi utunkra, mert még egy héten keresztül majdnem naponta találkoztunk velük, különböző táborokban. Jó szüleik alig tudták őket esténként nyugovóra téríteni, annyira izgalmas volt részükre a mi utazásunk a kis motorral. Ők "csak" két hónapja voltak úton, és a kocsival való utazást nem találták olyan érdekesnek, mint a miénket.
Metéora érdekességei a "lebegő kolostorok". Aránylag kis alapterületű, a hegy lejtőin álló 50-70 méter magas, különös sziklaképződményekre épített kolostorok (valamikor 27 volt belőlük) megközelíthetetlenek voltak az ókor üldöztetései idején. A most is működők egy része múzeum, idegenforgalmi látványosság.
Irány a Parnasszosz - biztattam meg derék, de kissé szárnyaszegett (első sebességét alig bíró) "Pegazusunkat". És motorszaggató küzdelem kezdődött. Bevezetésként háromszor mentünk a tengerszint magasságáról 700-800 méter magasságba aránylag rövid, de kanyarokkal bőven ellátott útszakasz alatt, és csak ezután következett a neheze: a közel 900 méter magas hágó a Parnasszoszon keresztül, a most már alig használható első sebességgel. 




A motor erejével nem volt baj! Kizárólag az egyes sebesség csaknem teljes hiánya tette nehézzé az utat.
Így jutottunk fel Parnasszoszra (a hágójára) a Danuviával.
A hágón túl ismét a tenger szintjéig süllyedtünk, hogy a nap befejezéseként újból 700 méter magasra küzdjük fel magunkat alig 13 kilométeres úttal - hogy a Delphi-i kempingben táborozhassunk.
Legyőztük a Parnasszoszt - 1:0 a javunkra, mondottuk. Tévedtünk - ez csak az első félidő volt! A következő napon, a második félidőben, a Parnasszosz győzött, mert a déli oldalon vezető út 950 méteres magasságát már nem tudtuk megmászni. A rövid szakaszú útjavítások meredekjei már leküzdhetetlenek voltak a már végsőkig kimerült egyes sebességünknek. Ez így döntetlen, 1:1, és ez nem eredmény. Hosszabbítást javasolok, és a Korinthoszi-öblön áthajózva, kicselezve a nagy tömegű Parnasszosz hegyet - a síkon mindig fürge motorunkkal - estére már Korinthoszban táborozhatunk.
Korinthosz, Epidaurosz, Mükéné, Nemea, Argosz, mind ógörög történelmi helyek nevei. Látnivalóik gazdagsága mérhetetlen. Egyről szeretnék megemlékezni. Az epidauroszi színházról. Befogadóképessége 15000 néző, tehát a középméretű színházak közé sorolható, de az akusztikáját tekintve példátlanul jó, bár a többi színház akusztikája is vetekszik a mai modern élet minden technikai lehetőségével felszerelt színházaival. A nézőtér átmérője a legalkalmasabban fekvő 55-ik sornál mintegy 100-125 méterre lehet. Feleségem a legfelső sorban, az egyik oldalon, normál hangerővel olvassa az útikönyvünket, és én, válaszként, a másik oldalról fordítom a szöveget. Újabb kísérlet: diónyi kavicsot ejt félméteres magasságból az ülőhelyre, és nálam hangveszteség nélkül tisztán felhallatszik a kő koppanása. Lent a színpadon egy látogató pénzdarabot ejt a kövezetre - és a pénz csendülése tisztán felhallatszik a 22 méteres magasságba. Mindez egy 2500 évvel ezelőtt épült színház akusztikai csodája, - amely teljesítmény előtt ma is kalapot (bukósisakot) kell emelnünk.
Athén neve fogalom az ógörög történelemben, és a régi város romjaiban is csodálatot keltő látvány. Az Akropolisz nagyszerűsége feledteti velünk a féldollárnyi belépődíjat és a 35 centnyi összeget a fényképezési lehetőségért a múzeumban! Sok a néznivaló és sok a belépődíj. (Mindez a többi görögországi szabadtéri vagy zárt múzeumra is vonatkozik.)
A délutáni napfényben fürdő és fehéren izzó márványstadion szépsége lenyűgöző. A 60000 nézőt befogadó nagysága pedig egyenesen impozáns, ha arra gondolunk, hogy a stadiont az időszámításunk előtti 338-ban kezdték építeni, és alig kilenc év alatt fejezték be. Ötszáz évvel később fehér márvánnyal borították az addigi földtribünt. A két évezrednyi idő nem múlt el felette nyomtalanul, de az újkori olimpiai játékok megindítására, 1896-ra restaurálták, és ezzel szép keretet adtak az újra induló olimpiai eszmének.
Az athéni kempingben németek áradoznak a Korinthoszi-csatorna érdekességéről, és kétkedve néznek rám, mikor elmondom, hogy Türr István és Gerster Béla magyar mérnökök tervei szerint és vezetése mellett építették ezt a ma is naponta ezernyi ember által megcsodált alkotást, - idegenforgalmi nevezetességet. Mert az: idegenforgalmi látványosság. Mindkét hídfőnél nagy parkolóhely, büfé, étterem, bazár, és mindaz, ami a "szent  idegenforgalom" érdekében szükséges.
Másnap pedig több mint háromszáz kilométerrel távolabb,  klasszikus idők olimpiáinak helyszínén, Olympiában - narancsfák árnyékában kezdtük felverni sátrunkat.
Mögöttünk fiatal pár sátorozik. Járművük nincsen - autóstoppos gyalogosok. Érdeklődéssel szemlélik táborozási előkészületeinket. 
Teli tüdővel fújom a gumimatracot, mikor a fiatal asszonyka átszól hozzám: "Nehéz azt így felfújni, pumpa kell hozzá!"
- Nem könnyű, az igaz, de szép mellkast nevel - válaszolom, mire elneveti magát és a férjével átküldi a fújtatót segítségként. Később beszélgetünk. Az asszonyka svájci, a férj görög, aki most mutatja meg hazáját feleségének - mert ők Svájcban élnek. Jó felszereléssel utaznak, japáni orkánanyagból készült, könnyű alpinista hátizsákjuk és sátruk van, mégis mikor a vacsora főzésére kerül a sor, látom hogy nehezen boldogulnak a spirituszkockás főzőjükkel. Mi már rég befejeztük a vacsorázást, mikor ők még a leves főzésével foglalatoskodnak, és mondják egymásnak, hogy nem akar főni a vacsora.
Felfogom a mi kis "családi tűzhelyünket", a kis benzines főzőkészüléket, és átsétálok hozzájuk. - Ezzel hamarabb készül el a vacsorájuk - mondom, és begyújtom a főzőt.
Hamarosan forr is a leves, a férj szakácskodása mellett. Az asszonyka kuncog, és hamiskásan kacsintgat felém, ha a férje ügyetlenkedik. Ez pedig gyakran megesik, míg a vacsorakészítés tart.
- A leves kész - jelenti a férj, de még egy fogás hátravan, amit szeretne megfőzni, ha lehet.
- Csak rajta - biztatom a férjet, benzinünk van elég.
- Ezzel a főzővel nem fog sokáig tartani - dicséri a tűzhelyet -, de amit főzni fogok, az egy görög különlegesség, tojásrántotta paradicsommal.
Három darab, félököl nagyságú paradicsomot megmosott, meghámozott és összevagdalt kis darabkákra, lábosba rakta, majd feltette főni.  Jól elforralta már a levét, mikor diónyi vajat tett bele, majd egy kis darab ömlesztett sajtot. Amíg ez a paradicsom-vaj-sajt turmix főtt, a férj hat tojást vert fel, ahogyan azt a rántottához kell. Megsózta, majd az egészet a rotyogó paradicsomba öntötte. A felvert tojás inkább főtt, mint sült, és így sűrűsödött be. Vigyázni kellett, hogy le ne égjen. Mikor kellően besűrűsödött (ennek mértéke ízlés dolga), kész volt a rántotta "Olympia módra". Megkínáltak belőle, és annyira ízlett, hogy másnap már mi is ezt készítettük vacsorára. Próbálják meg Önök is - kitűnő étel!
Olympia "szent ligetét" járva eltűnődtünk, hogy hány bajnokot köszönthettek itt, egyszerű olajággal, a régi olimpiák évszázadai alatt, - mert mintegy 1000 éven át rendezték meg négyévenként a nemes küzdelmeket, melyek idejére elcsitult a fegyverek zaja.
A mi korunkban a fegyverek zajától hallgatnak el az olimpiai játékok megnyitását jelentő harsonák...Így változik a világ!
Olympia után már felgyorsult a tempónk - amennyire a hegyek, és az újabb, még meredekebb hegyek engedték.
Még egy kitérőt csináltunk, Dodone felé, ahol több mint kétezer évvel ezelőtt a hírhedt kétértelmű jóslatok születtek - konkurenciát okozva Delphinek.
Korfu szigete már csak egy megálló volt a hazafelé vezető utunkon. Éjszakai hajóút az olasz Brindisiig, és hajnalban tovább, a kék Adria sík partvidékén, egy időre feledve a hegyeket.
Újabb kitérő, az utunktól nem messze húzódó Alberobello vidékére, a furcsa építésű házak és a castellanai páratlan szépségű barlang kedvéért.
A maroknyi területen fekvő San Marino köztársaság sem maradhatott ki látnivalóink gyűjteményéből, annál is inkább, mert útvonalunkban esett.
Ravenna mozaikjainak és építészeti remekeinek a megcsodálására már csak fél délután jutott.
Velencét ismerősként köszöntöttük, és rövid idő múlva már Trieszt előtt álltunk. Igen, álltunk, mert egyszer-csak recsegés - ropogás zaja a motor felől - a hátsó kerék leblokkol. Reflexszerűen oldom ki a kuplungot, és fékezek. Imbolyogva csúszunk - bukás nélkül - harmincöt métert, míg megállunk.
- Hát ez mi volt? - fog el a kétség. Csak nem az első sebesség fogaskerekei mentek szét? A sebességet alapállásba teszem, és berúgókarral próbálom mozdítani a motort. Működik - ez rendben van. Biztosan láncszakadás és felcsavarodás! Nem, azzal sincs baj.
Akkor már sejtem a baj okát! Még a törökországi gumidefekt szerelésénél megdöbbenve vettem észre, hogy a hátsó kerék meghajtását, illetve a lánckerékhez való csatlakozást biztosító három acél-csapszeg közül az egyik valamikor az út folyamán kitörött. Akkor nem volt más választásunk: összeszereltük a kereket, és a maradék két csapszeggel folytattuk az utat - "majd meglátjuk mi lesz" jelszóval.
Nem történt semmi.
A görögországi gumiszerelésnél úgy találtam, hogy a két csapszeg jól áll a helyén, és ha eddig kitartott, most már hazáig kitart. Nem éppen a leghelyesebb okoskodás volt! Nem tartott ki, és most csinált bajt.
Szétszerelem a hátsó kereket, és a sejtésem igazolódott. A maradék két csapszeg közül az egyik kitörött és becsúszott a fékdobba - megszorult és ez blokkolta le a motorunkat.
Mitévők legyünk?
Trieszt, ahol reményünk lehet a megjavításra, még harminc kilométerre van. Bízva az egy megmaradt csapszeg erejében, összeszereltem a kereket, és lassan, óvatosan indultunk tovább. Rossz az első sebesség, és alig van, ami meghajtsa a kereket, és mégis szerencsésen bejutottunk Triesztbe.
Most egy szerelőt, aki rendbe hozza a hibát!
A Volvo cég jól felszerelt szervízüzeme utunkba esett ugyan - de nem vállalták a Danuvia javítását.
Egy kis szerelőműhely ifjú dolgozói sem lelkesedtek azért, hogy megjavítsák, de egyikük intett, hogy menjek vele. A szomszédos utcába egy műszerész-műhelyhez vezetett, és "továbbadott" egy ottani ifjúnak, akinek elmagyaráztam, hogy két csapszegre lenne szükségem - a szerelést majd magam végzem el. Nehezen szánta rá magát a különmunkára, és csak gyengéd fejbólintással jelezte hajlandóságát.
Pillanatok alatt szereltem szét a hátsó kerékagyat - és mielőtt megbánta volna az előbbi jóváhagyó bólintást, már a kezébe is adtam a hibás alkatrészt.
Nem csodálkoztam, csak megdöbbenve láttam, hogy a harmadik - és egyben az utolsó - csapszeg is "félárbócra" ereszkedve gyászolta korábban elvesztett társait, és még a helyéről is kibicsaklott, kitörve egy kis darabot az öntvényből.
- Pardon, nem kettő, hanem három csapszegre van szükségem - helyesbítettem a rendelést.
Közben megjött az ifjú apja, a főnök, és megszidta fiát a hirtelen elvállalt munkáért. De látva a szorult helyzetünket és a hirtelenjében szétszedett motorkerékpárt, belenyugodott a helyzetbe, sőt: személyes irányításával kezdték a javítást. És alig másfél óra múlva már szerelhettem is össze a szanaszét heverő alkatrészeket - és aránylag méltányos árat számított.


És most haza, haza, mielőbb - lehetőleg további baj nélkül, mert tervünk: lehetőség szerint pontosan érkezni a rádió "Csúcsforgalom" adásának az idejére. De addig alig több mint 24 óra áll rendelkezésre a mintegy 700 kilométernyi út megtételéhez.




A Kaszt-hegység még egyszer próbára tette motorunk képességeit - és az állta is a próbát.
Az időjárás viszont a mi állóképességünkre volt kíváncsi, mikor sűrűn porozó esővel vert hosszú kilométereken át a magyar határig. De nem bántuk, mert 31 nap után nem sátorban, gumimatracon, hanem egy kedves barátunknál tető alatt, ruganyos ágyban nyújtóztathattuk meg fáradt tagjainkat.
A programunk szerinti utolsó, 32. napon, napsütéses, időben róttuk a kilométereket Budapest felé.
Elérjük a Balaton partját. Dél van - megebédelünk. A "Csúcsforgalom" adásáig még négy és fél óránk van. Két óra elmúlt, amikor Siófokon keresztülhaladtunk. Három órakor az autós-csárdánál megiszunk egy frissítő feketét - még van másfél óránk az adás kezdetéig. Fogynak a kilométerek az új balatoni autóúton - feltűnik a Velencei-tó és a pákozdi emlékmű - és ha minden jól megy, fél öt órakor pontosan érkezünk a "Csúcsforgalom" adására!
Még 25 km - de most miért nem húz a motor? Miért kapkod? Üzemanyag van, nemrég tankoltunk. Rövid időre megjavul ugyan a motor járása, de a 19-es km-táblánál végleg leáll, és az idő négy óra harminc perc - most kezdődik az adás!
Izgalmas hibakeresés!
A hiba a gyújtásban van, ez kétségtelen! A megszakítóhézag jó - a szikra gyenge. Másik gyertyát elő - ez se jobb. Biztosan beégett a megszakító. Szétszerelem a gyújtást. Nem is olyan veszélyes ez a beégés - de lecserélem a megszakítót.
Öt óra - már el is késtünk!
Összeszerelem a gyújtást - szikra van, de gyenge. Próbálom beindítani a motort - beindul, de a túrát nem veszi fel. A tűző napsütésben alig észrevehetően szikrázás látszik a megszakítóhézagnál. Kondenzátorhiba! Újra szétszerelem a gyújtást; kondenzátort cserélek. Próbálok - minden rendben van - csak éppen fél hat az idő!
A szerszámokat bedobálom a táskába, és - nem feladva a küzdelmet, indulunk a reménytelen finisre.
Háromnegyed hat. A budaörsi benzinkútnál tisztességes 70-es tempóval húzunk el.
A Keleti pályaudvar órájának nagy- és kismutatója kiegyenesedve, függőlegesen, felkiáltójelként áll, jelezve a hat órát, és egyben az adás végét, amikor alatta elhaladunk.
Így és ennyire késtünk el a 32 nappal előbb megbeszélt randevúról - mialatt 14km híján 8000 kilométert motoroztunk, keresztülutazva és bejárva három nagy félszigetet, négy tengerpartot és hat országot.
Ezzel ért véget az idei "nagy kalandunk" a mi kis motorunkkal.
Ej, ha az a jó Tündér megint intene a gyémántos pálcájával és mondaná: "Ám legyen..." - nem jönnénk zavarba, hogy mit kívánjunk. És a túraterv sem okozna gondot.




4. túra célja: Gibraltár

Indulás időpontja:1974.
33 nap - 8932km.

Az Alpokon át


Tizedik születésnapját ünneplő Danuvia motorom már 100.000 kilométert futott, s ebből hetvenezret itthon, harmincat pedig külföldi utakon. Legutóbbi túránk célja Spanyolország volt.
Úgy döntöttünk, hogy Ausztrián, az NSZK-n keresztül a svájci Alpok egyik legszebb pontján, a Furka-hágón fogunk átmenni, majd a Rohne folyását követve Genf után lépünk francia földre. További utunk a francia Alpok között kanyargó "Napóleon útján" vezet. A vadregényes vidék legszebb része, az útvonaltól kieső Grand Canyon du Verdon. Cannes után már viszonylag sík vidéken haladtunk a Pireneusokig, és a Col de Perthus hágón át - melyen 1200 évvel ezelőtt Hannibál serege is átkelt - érkeztünk Spanyolországba.
A salzburgi kempingbe naplementekor érkeztünk meg. Másnap korán indultunk tovább. A közeli határnál már  3-4 kilométeres autóoszlop cammogott. A közlekedési rendőrök intettek, hogy menjünk előre az autóbuszok részére fenntartott sávon. 




A következő napon a Boden-tó szél-borzolta vizén keltünk át. Zürick csak rövid állomása lett utunknak, mert napi célunk Andermatt volt. Amstégnél kezdtük meg a kapaszkodást felfelé. Kanyar kanyart követett. Göschenennél 12 fokos emelkedő kezdődött és árnyékos völgyszoroson át vezetett utunk. A motor egyenletes zúgással, kettes, helyenként egyes sebességgel vitt bennünket és - az utánfutón elhelyezett - csomagjainkat.
Az Ördög hídjánál (1400m) vagyunk. A késő délután és a borús ég sötétbe borítja a völgyet. Nem lehet megállni, nem lehet fényképezni. Már nem olyan meredek az út, amikor hirtelen - szinte a semmiből - a teknőszerűen kiszélesedő és a hegyek közé simuló völgyben elénk tűnik az 1444 méter magasan fekvő Andermatt városka, a vidék turistaközpontja.
A táborhelyről inkább sejtjük, mint látjuk a következő napi célt, a magasan fekvő Furka-hágót. Nagy izgalommal készülődtünk, és bontottunk tábort az andermatti kempingben, hiszen az első igazi akadályt a 2438 méter magas hágóra való felkapaszkodás jelentette.
A P20 porlasztójának levegőcsavarját teljesen kinyitottam. A ritka levegő már az előző nap is hátráltatta a motor teljesítményét.
Elindultunk a völgyön végigvezető, síknak tűnő úton. De a motort nem lehet becsapni. Kapcsoljunk csak kettesbe!
Realpnál (1547m) kezdődött a szerpentin felfelé a hegyoldalon, de még kettes sebességgel.
Mind meredekebbé válik az út. Egyes sebességbe kapcsolok. A magassággal járó hűvös levegő jól esik a motornak. Később, a sok forduló és kanyar után, furcsa érzés egyenesen menni. Az úttal párhuzamosan a völgyben "játékvonat" prüszkölve kapaszkodik a hegybe fúródó sötét alagút felé. Amikor a füttye felhangzik hozzánk, célhoz érünk. Feljutottunk a Furka-hágóra.
Fénylő kék ég ragyogott ránk, és mi hosszan gyönyörködtünk  a 3000 méternél magasabb hegyek hósipkás csúcsainak koszorújában. Megkezdjük a leereszkedést, és alig három kilométer után megint meg kell állnunk a természet újabb csodája - a Rhone-gleccser - előtt. A jégfolyam mélybe szakadó végén napfényben szikrázó párafüggöny, amely szemérmesen rejti el a Rhone születésének helyét.
Tisztes árú belépőjegy ellenében lehet a gleccserhez vezető útra lépni. A jégfolyam oldalába élelmes emberek 30-40 méter hosszú alagutat vágtak, egy nagyobb repedésig, ahol a gleccservíz zubogva ömlik a mélységbe. Az alagutat csak néhány irányjelző lámpa világítja át. A csodás színhatásról a természet gondoskodik. A jégen átszűrődő fény selymesen türkizkék színe nem hasonlítható semmihez sem. Deszkapallón óvakodunk befelé, félve, hogy megszűnik a varázs. Nagy villanás, kacaj, és az alagút végén feltűnik a télikabátba öltözött fényképész és jegesmedve maszkba bújt társa: a turistákat fényképezik villanófénnyel. A fény maradt, csak a varázs tört meg.
Nem volt könnyű a Rhone völgyébe leereszkedni. Motorfék, lábfék, kézifék összjátékára és nagyfokú óvatosságra volt szükség a meredélyek szélén hosszú kilométereken át vezető úton. A Rhone méltóságteljes folyóvá duzzadt vonalát követve estére a Genfi-tó közelében vertünk tábort, ahonnan csak néhány kilométer a határ. Svájci határőr sehol, s a francia sem törődik velünk, csak int, hogy menjünk tovább, miközben elmerülten beszélget.
Most Grenoble felé haladunk, hogy elérjük "Napóleon útját", melyen 1815. március 1-én tért vissza száműzetéséből a császár Elba-szigetéről. Castellane-nál letérünk az útról, hogy a Francia-Alpok egy másik természeti szépségében gyönyörködhessünk. A húsz-kilométernyi hosszú Grand Canyon du Verdon képe már itthon felszította kiváncsiságunkat.
A kétezer méteres hegyek között húzódó szakadék körbejárására 140 kilométernyi utat építettek, 4-500 méter mély szakék mentén, a kanyargó út kilátókkal, pihenőkkel, alagutakkal és hidakkal megtűzdelt képe és a sziklaképződmények felejthetetlen élményt s másfél napos utat jelentett. Sűrűn kellett kettesbe, egyesbe kapcsolni, a fékeket és a motorféket használni.
Motorfékkel gurulunk lefelé a lejtőn az Artuby-n keresztül ívelő betonhíd felé. Sebességet akarok váltani - egy kis reccsenés, lánccsörgés és felpörög a motor. Fékezek, megállunk. Lánckerék - ékszakadás. Lemálházunk és megkezdem a szerelést. De nemcsak az ék szakadt el, a lán is "beteg", a patentszem melletti szem törött. (Új lánccal indultunk.) Másfél óra is eltelik, mire végzek a munkával.
Elhagyjuk a Canyont, és visszatérünk a "császár útjára".
Nagyszerű, szemet gyönyörködtető, változatos út. És az időjárás is kitett magáért. A Canyonban napsütéses hőguta kerülgetett, most már borul az ég, és a következő pillanatban dörgés és villámlás kíséretében ránk öntötték a mennyei dézsa minden vizét. Szerencsén volt - út menti vendégfogadóhoz értünk, melynek napernyői a zuhogó eső ellen is beváltak. A vendégfogadó neve (A gránátoshoz) stílusosan igazodott Napóleon útjához.
Az Alpok hegyei dombokká szelídülnek, a napsütötte Cote d'Azur partján, amely nagy ívben fordul déli irányba. A tengerpart sekély vizében osztrigatelepek láncolata. Az országutat szőlőültetvények végtelenje szegélyezi több száz kilométernyi hosszúságban. Az országút gépkocsiáradatában sokasodnak a spanyol rendszámú gépkocsik.
A tengerparttól eltávolodik az út és a sík vidék távoli horizontján feltűnik a Pireneusok kéklő vonulata.
A városkák és falvak utcái telve vannak emberekkel. A pénzváltók az út mentén nemcsak reklámozzák magukat, hanem a vasárnap ellenére (vagy éppen azért!) még a lakókocsikban is szorgalmasan váltják át a különféle valutákat. 
Az autófolyam hömpölyögve árad a határátkelőhely  felé. A francia vámtisztek két kézzel is integetnek, hogy tovább, tovább, nehogy megszakadjon a folyam, ami bennünket is tovasodor anélkül, hogy kezelnék útlevelünket.
A spanyolok sem tudnak ellenállni az áradatnak. De mi azért odaerőszakoljuk magunkat és útlevelünket az egyik vámtisztnek.
Nézi, forgatja, és belép az üvegezett fülkébe, hogy lebélyegezze. Keresi a bélyegzőt, de nincs. Végül kezünkbe nyomja az útleveleket, és mutatja, menjünk tovább.
Így léptünk spanyol földre.
Az úton elcsendesedett a forgalom. A rekkenő hőségben csak mi motorozunk elszántan, mit sem törődve a tűző nappal. A spanyol falvak és városok utcái néptelenek. Először nem értjük, de azután kitaláljuk, hogy ez a "szieszta", a pihenés ideje, s hogy ez a törvény sérthetetlen.
Délután öt óra tájban, robbanásszerűen ismét megélénkül a forgalom - vége a sziesztának.
Főútvonalunk autóutat keresztez, és csak elsőbbségadásra kötelező tábla biztosítja. Veszélyes kereszteződés - egy kis figyelmetlenség és bekövetkezhet a tragédia! Hogy ez ne fordulhasson elő, az úton, a kereszteződés előtt mintegy 150 méterrel, fokozatosan sűrűsödő, kövezett "gátak" bordázzák az utat és ugráltatják a járművet. Nem lehet nem észrevenni, és jobb, ha fékezünk! Sehol másutt nem tapasztaltunk ilyen megoldást. Érdemes elgondolkodni rajta. Azon is, hogy a jelzőlámpák piros lencséje általában - lényegesen nagyobb, mint a sárgáé, illetve a zöldé.




Elérjük a tengerpartot, a Costa Bravát, a "vad part"-ot, ami szállodasoroktól és fürdőző vendégektől ellepetten egyáltalán nem tűnik vadnak. Minden talpalatnyi hely kell az idegenforgalom céljaira. Ez az a vidék, amely az idegen-forgalom nagy rohamát elsőként fogja fel.
Barcelona elővárosában a vasút és a tengerparti strand közé szorított kempingbe térünk be. Itt sátrak, lakókocsik, kocsik sorakoznak egymás mellett. Nem lehet mondani, hogy kényelmetlenek, csak azt, hogy kissé szorosak. Angol és ausztráliai motorosok Suzukija és Hondája mellé állítottuk le motorunkat, s tábort vertünk.
Szemben velünk német motorosok tanyáztak, két boksszal odébb pedig francia motorosok készítették vacsorájukat. Sok a motoros, ezt már eddig is tapasztaltuk, és később még inkább meggyőződtünk arról, hogy míg korábbi nyugati utazásaink során csak elvétve találkoztunk motorosokkal, mostani utunkon, szép szokásként, nagyon gyakran köszöntöttük egymást integetéssel, dudálással, fénykürttel.
Érdekes módon még a "szimpatizáns" gyalogosok is köszöntöttek!




Francia- és Spanyolországban, a győzelem jelével - a mutató- és a középső ujj szétnyitott felmutatásával - köszöntötték egymást, és főként azt, akinek felszereléséről látszott, hogy hosszú úton jár. Nem volt ritkaság, hogy négy-öt motorosból álló csoportokkal is találkoztunk.
Barcelona a térképen egyszerű szerkezetű városnak tűnik. De az egyirányú utcák, a jelzőlámpák erdeje, a terelősáv irányításai és a mindig fütyülő rendőrkórus igyekezete ellenére, a járművek tömege uralja a várost, és teszi nehézzé a tájékozódást, a forgalmat, különösen az idegennek.
A szédítő forgalomtól és a látnivalók sokaságától megrészegülve jólesett az országúti forgalomba kapcsolódni.
A hatvan kilométerre lévő Montserrat hegyi kolostorát látogattuk meg. Az 1200 m magasan fekvő kolostor  legforgalmasabb zarándokhely Spanyolországban. Hegyi vasút, sikló, drótkötélpálya teszi megközelíthetővé ezt a sziklabércek közé rejtett vadregényes helyet.
A világ legmeredekebb drótkötélpályáján (82° emelkedés!) a kabin szinte misztikusan tűnt el a felhőbe burkolózott csúcs közelében. Leereszkedve a hegyről, Barcelona közelében az autópályára tértünk. Gyorsan haladtunk, hogy alkonyra tábort érjünk. Az autópályán meghatározott távolságokra segélykérő URH-s rádiótelefonok antennái meredtek az égre.
Terelősávok, kapuk - fizetőhelyek - keresztezik az autópályát. Fizetni kell, jól van, ezt megértjük. Azt is, hogy 50 kilométer után újabb kapu, és ott is fizetünk. De az már megemelte a vérnyomásunkat, hogy két-három kilométer után, amikor letértünk az autópályáról, a kijáratnál újból "megvágtak" bennünket.
Az országút forgalma még mindig nagy, bár a barcelóniaihoz képest lényegesen kisebb. Naponta látunk balesetet szenvedett gépkocsikat, de a régebbi balesetek látható roncsai is mindig arra figyelmeztetnek - jó lesz vigyázni, még hosszú az út hazáig. A tengerre tartó folyók medreiben csak elvétve akad víz - kiszáradtak , szinte céltalan a hídra kiírni a folyó nevét. De azért alattomosak ezek a folyók, mert a hegyekből lezúduló, magas tavaszi vizek nyomai jól láthatók a parti részeken.
Valencia és Alicante után egy időre lebúcsúztunk a tengertől, hogy a hegyeken át közelítsük meg Granadát. Megváltozott körülöttünk a világ. Az eddigi elszórtan látható pálmafák Elche közelében fasorként szegélyezik az utat, és körbefogva a várost, erdőt alkotnak. Európa egyetlen helye, ahol művelés alatt álló datolyapálma-erdő található. A főút keskeny a nagy forgalomhoz képest. Karcsú törzsű pálmák és sövények szegélyezik szorosan a padka nélküli utat. Szép látvány, nem tudom megállni, hogy ne fényképezzek. Szorosan az út szélére állok, de még az úttesten. Alig szállok le a motorról, mikor ott terem két motoros rendőr. Szaporán integetnek - mutatják, és magyarázzák -, hogy menjünk le az útról a motorral.
- Hová? - kérdezem kézmozdulatokkal.
- Le az útról - ez volt a kiolvasható válasz.
Jó. Vagy tíz centit tehettem csak tovább a gépet a pálmafák közé, és a sövény mellé. A rendőröknek ez is elég volt, rendet csináltak az országúton. Kicsit sokalltuk a forgalmi rendőröket. Átlagosan 25 kilométerenként találkoztunk velük. Rájuk még a szieszta törvénye sem vonatkozott. Büntetnek is szigorúan, állampolgárságra való tekintet nélkül. Egy magyar házaspár kocsija csak rövid ideig parkolt rossz helyen, és 500  pesetájuk (250Ft) bánta a dolgot és egy izgalommal teli félnap, amíg megtalálták kocsijukat, a gyűjtőhelyen! Egy ilyen "mulatság" Svájcban 20 frankba kerül (160Ft) elvontatás nélkül, viszont befizetési lap és büntetési árkatalógus átadásával. Az árszabályzat tájékoztat arról, hogy különféle szabálysértések milyen költségtérítéssel követhetők el".
Sajnos az óvatosság ellenére is sok a közlekedési veszélyforrás. A kisvárosokban és falvakban sok a váratlanul előbukkanó közlekedési lámpa - ami alapjában véve helyes -, de ezeket a vakító napfény és a fehér falak káprázata láthatatlanná teszi, és csak a tragikus csattanás után derül ki, hogy valaki a pirosba szaladt. Itt említem meg az országúti vöröskereszt-segélyszolgálatot. A nagyvárosok kijáratánál és egyéb fontosabb helyeken 50-100 kilométerenként nemcsak zászló jelzi a segélyhelyet, hanem alatta a mentőszolgálat egyenruhás tagjai állandó készenlétben állnak - közvetett bizonyítékaként a nagy baleseti veszélynek. 
Még csendesen pihen a tábor, mikor mi már kipihenve útra kelünk. A benzinkutat kezelő szép szenyoritánál is az első vevők közé tartoztunk. 




Kilenc liternyi keverék fért csak a tankba - elég lesz Granadáig. Kétszáz pesetát adok át a szépségnek, aki mosolyogva teszi el. Várok, majd rámutatva a kút számlálójára, finoman tudtára adom, hogy még húsz peseta visszajár, ami a jelenlegi helyzetben sokat segíthet (10Ft). Mélyeket lélegzik, formás idomai kitelnek, szeme villogni kezd, az arcán az izmok megfeszülnek, és látom rajta, hogy mondana valamit, ha értenénk. Valószínűleg egy átok-monológ szavait szorította ajkai közé, mert az a nap a kellemetlenségek sorozatát hozta ránk.


A hőség és a ritka száraz levegő a nehézségeknek csak a kezdetét jelentette. A kiszikkadt táj kopársága, az előző napi buja vegetáció után nyomasztó érzést keltett bennünk.
Úgy terveztük, hogy a Granadáig tartó 230-250 km utat délután két óráig simán megtesszük, még akkor is, ha többször kell 1000-1400 méter magas hegyen átkelni.
Nem így történt.
A síknak tűnő úton alig haladtunk, minduntalan vissza kellett kapcsolni. Időnként mintha a gyújtás is rendetlenkedne. Megunom ezt a fárasztó játékot, és a tűző nap elől egy út-menti ház árnyékába húzódva szétszedem a gyújtást, kitakarítom a kipufogót is. Végül a porlasztót veszem sorra. Mindenütt van valami igazítanivaló. A legrejtélyesebb a főfúvóka kicsavarodása volt. Esetleg átok fogant ilyen formában? Ki tudja? Majd meglátjuk!
Löszfalba vágott úton, kietlen, holdbéli tájon haladunk tovább. Még sivárabbnak tűnik a vidék, mikor a löszbe vágott barlanglakásokból álló falu tűnik elénk - Purullena.
A látványt az sem tudja enyhíteni, hogy a bejárati részek tiszták, takarosan fehérre meszeltek, minden barlang felett tévé-antenna ágaskodik, némelyik előtt pedig gépkocsi parkol. A rekkenő melegben, szűk völgyből vezet meredeken felfelé az út. Visszakapcsolok kettesbe. Csökken a sebesség - vissza az egyesbe, majd az is lelassul és a motor 3-400 méterre az éppen soron következő hajlat előtt, erejét veszítve megáll. Berúgom a motort, azonnal megindul, csak húzni nem akar. Feleségem leszáll a motorról és gyalog indul előre. Megismétlem az indulást. A lábammal is segítve, lassan, nagyon lassan haladva elérem a dombtetőt. A feleségem utolér, és amikor felül, a motor, mintha mi sem történt volna, rendesen megy, és húz is! Újabb emelkedő és 1400 méter magasra érünk, mikor tartalékra kell állítani a benzincsapot! Ebből bizony baj lesz, állapítom meg nagy bölcsen. Még legalább 30 kilométer Granadáig, és nem tudom, találunk-e kutat ezen a kietlen vidéken. Ezen az útszakaszon legalább 8 litert fogyasztottunk 100 kilométerenként, a korábbi 4,5 - 5 liter helyett. Elfogy a tartalék is, és bekapcsolom a vésztartalékot. Ez azt jelenti, hogy a motort megdöntve a tank jobb oldali részéből átlöttyintem az üzemanyagot, és még megtoldom a benzinfőzőhöz való három deci tiszta benzinnel is. De ezzel sem megyünk sokáig. Egy kis falu, utána fordul az út, és megállunk,  Granadától mintegy 8-10 kilométerre! Elhatározom, hogy autóstoppal Granadába megyek és hozok üzemanyagot. Máris feltűnik egy kocsi, gyorsan leintem. A kocsi megáll, és úgy látszik, szűnik az átok, mert német család utazik benne, és így beszélni is tudok velük. Elmondom gondunkat. Először üzemanyagot akarnak adni, de bonyolult a dolog, mert nekem keverékre van szükségem. Beültetnek a kocsiba a gyerekek mellé, és indulunk is Granada felé. A város szélén benzinkút. Megköszönöm a segítséget, de nem mennek tovább, várnak. Amikor megtöltöm a kannát, intenek és szólnak, száljak be. Szinte nem akarom elhinni: visszafordulunk, és néhány perc múlva ismét szomjúságtól kitikkadt motoromnál, és árnyékban hűsölő feleségemnél vagyok.
Nemsokára megérkezünk Granadába.
Az elhalványuló csillagok jelezték a granadai hajnalt, amikor útra készülődtünk, mert mielőtt a várossal ismerkedtünk volna, terhétől megszabadított kis motorunkkal "rohamra" indultunk a Sierra Nevada második legmagasabb csúcsa, a 3428 méter magas Picacho de Valeta ellen. Ennek a csúcsnak a tetejére vezet fel Európa legmagasabban fekvő útja, ide igyekeztünk kora hajnalban.
Granada utcái kihaltak voltak. Később az út emelkedni kezdett, fordulókkal is cifrázva. A hajnali hűvös levegő a motornak jólesett, de mi ellenvéleményen voltunk, bár az időnek megfelelően öltöztünk.
Fogynak a kilométerek, de az 54--ből még csak kilencet tettünk meg, és 1000 méter magasan járunk, mikor kilátóteraszhoz érkezünk. Megállunk. Egy kis bűvészkedés a karburátor körül, mielőtt magasabb régiók felé törnénk. Mint az Alpokban, most is kinyitom a levegőszabályozót. Had vegyen jó mély lélegzetet a hideg hegyi levegőből. Még kettes sebességgel haladunk tovább, de a fenyegetően elénk tornyosuló hegy nem sokáig biztat ezzel a lehetőséggel. Kétezer méter magasan járunk, és még 24 kilométer a csúcsig kanyargó út. 




Elérjük a bekötőutat. Most kell egyesbe kapcsolni és megállás nélkül a csúcsig menni. Biztatom a kis motort, de nem hajszolom. Csendes duruzsolása jelzi, hogy minden rendben van. Néha-néha egy-egy autó húz el mellettünk. Utasaik csodálkozva figyelik magasra törő motorunkat.
2500 méter magasan egy nyereghajlatban elérjük a Hotel Residencia Universitáriát.
No, kis motor, mondom neki - ilyen magasan voltál már, mikor a Grossglockneren jártunk, de olyan magasság, amilyen most következik, még neked is új lesz. Az eddig aránylag széles út elkeskenyedik, hogy két kocsi is alig fér el egymás mellett. Az út két oldalát három-négyméteres póznák szegélyezik. Ezek segítségével találják meg a hóba temetett utat télen. De most nyár van, még akkor is, ha fázunk. A hegyeken egyébként csak elvétve, az árnyékos mélyedésekben látni havat, különben minden kopár és kőtörmelékkel borított.
Már szédülünk a sok kanyartól. A metszően hideg széltől borzongunk. Bár már 3000 méteren járunk, nincsen légszomjunk. Egy pillanatra lenyúlok a motorhoz, neki mi a véleménye - úgy tűnik, neki sincs melege -, de most ez jó és előnyös. Már közel a cél, jól látjuk a felvonó felső állomását és a csúcson néhány ember árnyképét. De még mindig legalább 150 méter a szintkülönbség a csúcsig.
Feleségem nem szól, csak némán figyeli a motor küzdelmét a heggyel és közben borzongva nézi az irdatlan mélységet, melynek szélén kígyózva kanyarog az út. Lent a mélyben, borzalmas tragédia emlékeként, megrozsdásodott autóroncs hever a sziklákon.
A motor mit sem törődve a mélységgel, magassággal, hideggel, széllel, egyenletes tempóval biztosan halad a csúcs felé. Most következik a finis.
"Mindent bele" - mondaná a sportriporter - és mondom én is. A kanyar ívét teljesen kihasználva forgolódok, csakhogy segítsek a motornak. Kell is a könnyítés, mert észrevehető, hogy most már nehezére esik a hegymászás. Az utolsó forduló azonban igazán kitűnően sikerült, nem veszítettünk sebességet, sőt mintha a motor is megérezte volna, hogy alig  kétszáz méter még a cél. Nekilendült és ez a célba érkezést jelentette. Felértünk hát az alig 100-150 négyzetméternyi csúcsra, amely mögött ezer méternyi szakadék leselkedett. Dermedt kézzel fényképeztem a kopár hegyen, ahogy és amit lehetett, 




és fordultunk vissza a napfényes, meleg Granada felé.
Granada szíve az Alhambra, amely megszűnt dobogni, amikor a mórok, 11 évi(!) ellenállás után átadták a várot a spanyoloknak. Most a múlt emlékeit felhasználva a jelen turistáiból él. Mi sem vonhattuk ki magunkat hatása alól, amikor benne jártunk, és nehezen váltunk el az ezeregyéjszaka itt maradt álompalotájától és parkjától. Az Alhambra hűs palotái és árnyas parkja után a városban hőség és csúcsforgalom fogadott. A katedrális, a bazársor, a cigány-negyed  az aréna tarka kaleidoszkópként váltakozott előttünk.
Holdvilág és a csillagok fényénél ültünk ismét motorra, hogy a Sierra Nevada vonulatának nyugati végénél átvágva, 




tengert érjünk Malagánál, s hogy nem sokkal később feltűnjön Gibraltár sziklaszirtje, a messzi távolban pedig, a horizont alján Afrika északi hegyvidéke. Algeciras után az út menti kilátóteraszról kézzelfogható közelségbe került Afrika.
Tarifa kis kikötőváros, arab negyeddel. 




Keskeny földnyelv tolakszik itt a tengerbe, a végén sziklaszírt, és rajta régi erődítmény, amely most laktanya. Ez a földnyelv nem különösen látványos természeti képződmény, mégis érdekes, mert Európa legdélibb pontja.
Előttünk Afrika, jobbra az Atlanti-óceán végtelenje, balra a Földközi-tenger, és mindezt beragyogja a tűző nap fénye.
Tarifa után megint változott a táj. Szikkadt legelők között, fennsíkon motoroztunk Cadiz felé. Itt a nagy tengervízlepárló telepek kötötték le figyelmünket, a sík vidékből kiemelkedő, 10-15 méteres, fehér sókupacaikkal.
A Guadalete és a Guadalquivir termékeny torkolatvidékén az andalúziai alföldön mentünk Andalúzia szive és székhelye Sevilla felé.
Sevilla széles és hosszan elnyúló pálmafákkal szegélyezett sétánya és útja mutatta az irányt a város legnagyobb műemléke, a katedrális felé, amely a keresztény világ legnagyobb templomai közé tartozik. Az enyhe szellő fordított egyet a harangtorony tetején álló szobor kezében libegő zászlón, a Giraldán, és mutatta az utat, merre menjünk Cordoba felé. Már többször is feltűnt, hogy a medvetalp-kaktuszt sövénynek, kerítésnek használják, és az is, hogy tyúktojásnyi nagyságú és alakú termését szedik. Nem tudtuk, hogy miért, csak gyanítottuk, hogy fogyasztják. Az út mentén egy kaktuszkerítés falként zárta el a szőlőültetvényt. Egy férfi hosszú botra erősített bádogbögrével szedte az érett és szúrós terméseket.
- Minek szedi? - kérdeztem jelbeszéddel.
Mutatja, hogy ez ennivaló. Levesz egy termést, vastag szövetbe fogva a kiszikkadt földön ledörzsöli róla a tüskéket, majd késsel lehántja a héját. Vág magának egy darabot a többit felém nyújtja, hogy kóstoljam meg. Édes, zöld belű, leveses gyümölcs volt, sok-sok apró maggal. Ízlés dolga, én az almát, a körtét, a szőlőt többre tartom. De nagy a gyanúm, hogy ők is inkább pálinkát főznek belőle, mint ételt.
Sevillától Cordobáig is láttunk olajfaültetvényeket, de Cordobától kezdődően, az út két oldalán a látóhatárig olajfaerdők végtelenje húzódott száz és száz kilométeren át. Így érthető, hogy a világ olívaolaj-termésének 28 százalékát a spanyolok adják. A termékeny síkságról a Sierra Morena hegyláncára vezetett az utunk, majd elértük La Mancha tartományát.
A főútról letérve szőlőültetvények között vezető mellékúton közelítünk Toledó felé. Moránál a lebukó nap sugarai kemény árnyképként vetítik az égre tizenhárom szélmalom sziluettjét, melyeket a "búsképű lovag" Don Quijote óriásoknak vélt, és birokra kelt velük.
A Taja folyó majdnem körbekanyarítja a hajdanvolt fővárost, Toledót. A folyó bal partján végigvezető útról, madártávlatból tárulkozik ki igazán Greco városának szépsége. A régi városfalak, erődítések, kapuk, őrtornyok sora és rendszere, a föléjük magasodó város képe csodálni való. De a város látványa belülről is megkapó élmény, a műemlékek megszámlálhatatlan sokasága és történelmi hangulata miatt.
Katedrális, múzeum, templom, városkapuk, terek, szűk utcák, üzletek, bazárok az idegenforgalom számára - s ez a mozgalmas élet csak a szieszta idejére toppan meg. A Toledótól egyórányi motorozásra levő királyi palotára és parkra csak egy pillantást vethettünk, mert már várt ránk és elnyelt a madridi csúcsforgalom.
Madrid, hiába főváros, melyet logikusan és céltudatosan telepítettek és alakítottak ki, nem tett ránk olyan mély benyomást, mint a többi spanyol város. 
Vagy talán fáradtabbak voltunk? - Meglehet.
Két nap múlva hagytuk el Madridot.
Az Estorial II. Fülöp király palota-katedrális-kolostor-kripta-kombinátja és egyben Spanyolország legnagyobb épülettömbje. Gazdagság és pompa - puritán, szürke gránit keretben.
Néhány kilométernyire a XVI. századi Escoriáltól az "Elesettek völgyében" a közelmúlt építészeti alkotása, a kétségtelenül dekoratív és impozáns emlékmű a spanyol polgárháború áldozatainak állít emléket.
A madridi medencét északról a Sierra Guadarrama 2000 méter magas gerince határolja - ennek 1511 méteres hágója és 12 fokos meredeke után könnyebben gurulunk Segovia felé.
Az ibér és római kori város borúsan, esővel fogadott, amit megbocsátottunk a völgyet áthidaló, 818 méter hosszú és 28 méter magas, gránitkockákból, kötőanyag nélküli oszlopokból és ívekből alkotott vízvezeték látványáért. Ez Traianus császár ideje óta állja a természet és a történelem viharait.
Felgyorsult a tempónk, de úgy tűnik, még nem láttunk eleget Spanyolországból, s mert időnk is engedi, visszafordulunk Ávila és Salamanca felé. Ávilát széles fal keríti körül, 80 bástyatoronnyal, 9 erős kapuval, minden romosodás nélkül, hibátlan állapotban. A kapukon és falakon belül a középkor - a falakon kívül az újkor jellemzi a várost. Csodálatos látvány, különösen a Salamanca felé vezető útról. Többször is megállunk, vissza-visszanézve, míg végleg el nem tűnik a szemünk elől.
Spanyolországi útitervünkkel kapcsolatban még egy dolog izgatta fantáziánkat: az altamirai barlang, 30.000 éves sziklarajzaival, festményeivel. Oda igyekeztünk Burgos után. Addig újabb 1000 méteres hágókon kellett keresztülmenni az Ebro folyó forrásvidékénél, hogy a Vízcayai-öböl partjára ereszkedjünk. Ez utóbbi volt ennek az útnak a legnehezebb szakasza, a 16 km hosszú, 15 fok meredekségű, kanyarokkal teletűzdelt lejtő. Kétszer is meg kellett állni, hogy az áttüzesedett fékek lehűljenek valamennyire a 30-32 fokos melegben.
Santandernél értük el az öböl partját, ahonnan már nem volt messze a parti dombok között megbúvó barlang.
A pénztárnál meglepetés ért bennünket. A látogatás díja személyenként 100 peseta (50Ft). Ez egy kicsit borsos ár, valószínűleg a világ legdrágább képtári belépődíja. De fizettünk, mert azért jöttünk, hogy megnézzük ezt a világhírű barlangot. A nem nagy kiterjedésű száraz barlang (nem cseppköves) 100-150 méterre nyúlik be a hegy oldalába. Folyosói kisebb labirintust képeznek. A folyosókon néhány helyen sziklába karcolt rajzok láthatók. Ezek kisebb jelentőségűek, és nem is látványosak. A folyosók mélyén, mintegy 100 négyzetméternyi területen, nem is az oldalfalakon, hanem a 2,5-3 méter magasságban lévő mennyezeten találhatók és láthatók a 30.000 évesre becsült festmények, igen rossz - indirekt - fénnyel megvilágítva. Leginkább a vezető sivár elemlámpájának fényénél vehettük szemügyre a képeket. Ez a rossz megvilágítás sajnos szükséges, mert különben a fény hatására különböző alacsonyrendű növények, mohák megtelepedhetnének, és hamarosan tönkretennék a képeket.
A képek azonban így is csodálatosak! Meg kell hajolnunk a művész, vagy művészek zsenialitása, technikai tudása, kifejezőereje előtt. A látogatás - filmvetítéssel, s egy másik cseppköves barlang megtekintésével együtt - alig egy órányi időt vett igénybe.
Spanyolországi programunkat teljesítve, most már a legrövidebb úton igyekeztünk hazafelé. A francia határőr elismerően füttyentett, amikor kérdésére megtett utunkról beszéltünk.
Együttérzése jeléül büszkén mutatta jelvényét, hogy korábban országúti motoros járőrszolgálatot teljesített, és ezért is értékeli utazásunkat. Sapkához emelt kézzel tisztelgett, amikor elindultunk.
Bordeaux, majd a Francia-középhegység következett, korábbi utunk egyik emlékezetes helye. Clermont-Ferrand, és a Loire völgye, Lyon városa és a Rhone folyó, amelynek völgyén újra az Alpokba és Genfbe jutottunk. Lausanne, Zürich, a Rajna vízesése Schaffhausennél,




a Duna eredete Donaueschingennél - ezek voltak állomásaink a hazafelé vezető úton.
Az utazás 33. napján és 8932 km megtétele után lehettünk újra családunk körében, itthon.





Epilógus

Tizenöt évvel ezelőtt ott álltam a kirakatban, motortársaimmal együtt. Igaz, Danuvia csak én voltam egyedül. A többiek mind nagyobbak, erősebbek voltak. Akadt olyan is, amelyik külföldről jött.
Hallgattam beszélgetésüket – mindegyik kérkedett valamivel, ami rajta különlegesnek számított. Egyikük négy ütemével, másikuk automatikus sebességváltójával, önindítójával vagy különleges rugózásával dicsekedett.
Mivel büszkélkedhettem volna én, akiben csak egy 125 köbcentis szív dobog, két ütemmel, igaz, másokénál hangosabban, de lelkesen. Ezért némán hallgattam a „nagyok” beszédét.
A külföldiek, csodás vidékekről, messzi tájakról, nagy vizekről, magas hegyekről meséltek.
Akkor még nem tudtam, hogy ezek a magas hegyek majdan mennyi gondot fognak nekem okozni.
Úgy vágytam megnézni mindazt, amiről a NAGYOK beszéltek. De be kellett látnom, hogy az én erőmből és tehetségemből sokra nem telhet, mert körülöttem mindenki azt mondta rám, hogy nem vagyok korszerű, s hogy ebben a kategóriában sokkal jobbak is vannak, mint én. Nem is gyártanak már engem és ehhez hasonlókat.
Megdöbbentem. Akkor talán meg sem vásárolnak engem? Nem kellek senkinek sem? Nem futhatok vidáman az országutakon? A rémület szorította össze a karburátoromat – azaz a torkomat – erre a gondolatra. Fogadkoztam magamban – ha valaki megvásárol, én olyan, de olyan hűségesen fogom szolgálni, mint motor még sohasem szolgát senkit – csak vegyenek meg.
Egy házaspár lépett az üzletbe – már nem voltak fiatalok.
A férfi megszólalt: - Azt a motort kérem, mondta, és rám mutatott.
Rám! Boldogság remegett végig rajtam, csak úgy ragyogott, a fényezésem. Mégis megvásárolnak engem?
Igen, megvásároltak, és én újra megfogadtam, hogy hűségesen fogok szolgálni.
Gyengéden emeltek le a kirakati állványról, és toltak ki az üzletből. A féklámpámmal boldogan – de nem hivalkodóan – kacsintottam visszamaradt társaimra.
Gazdáim nem sokat beszélgettek, csak finoman megsimogatták lámpafejemet, és domborodó benzintankomat.
Gazdám, a férfi megszólalt: - Szegény motor, még nem is tudja, milyen hosszú utak várnak rá. Hosszú utak? Rám? Távoli tájak? Városok? Vizek? Hegyek?
A boldogságtól alig tudtam beindulni…
És a gazdám igazat mondott. Hosszú utakat jártunk be, az Északi-Jeges-tengertől a Földközi tengerig, az Atlanti óceántól Kisázsiáig, végtelen rónákon, magas hegyeken, kicsiny falvakban, óriási városokban, hogy világot lássunk.
Ezeken a hosszú utakon és hűséggel teljesítettem a fogadalmamat, becsülettel szolgáltam gazdámat. Ezért mondhattam el Önöknek ezt a kis epilógust én, a
KO-83-58
Danuvia motorkerékpár

Schmidt László visszaemlékezése

A fotók 1968 nyarán készültek, egy NDK-Északi tenger túra során.

A motor kedves gimnáziumi osztálytársam és barátom, Németh Tibor tulajdona volt, nem sokkal az út elött vette.

Ő útépítő szakon végzett, 2-3 évvel később disszidált, Ausztriában telepedett le, és főnök lett.

 Autópályákat épített, és festegetett, tárlata is volt Bécsben. Sok évvel ezelőtt súlyos betegségben meghalt. 

 

Hogy a motor új volt-e, vagy szinte új, arra már nem emlékszem, de nagyon kevés km volt benne, és minden része eredeti volt.

Sajnos az út nehézségeit (hosszát, az út viszonyokat) nagyon nehezen viselte, mindig javítani kellet valamit.  

A legdurvább hiba az öntött, alumínium fékpofa kettétörése volt.